Ez a beszéd!

Történt az, hogy Szijjártó Péter ezen a héten megtiltotta minden magyar diplomatának és külügyminisztériumi dolgozónak, hogy bármilyen módon  részt vegyen Románia  december 1-i nemzeti ünnepén. Kilencvennyolc évvel ezelőtt, 1918-ban ezen a napon rendezték meg Gyulafehérváron azt a román nemzetgyűlést, amely kimondta Gyulafehérváron Erdély egyesülését a Román Királysággal.

Azaz, a magyar, nemzeti, polgári kormány nem akarta megünnepelni Nagy Románia létrejöttét, Magyarország megcsonkítását.Végre egy magyar külügyminiszter, aki a magyar önérzet védelmében hajlandó nem diplomata lenni. Sutba dobta mások érzékenységét, végre az egyszer a mi érzékenységünk a fontos.

Nem úgy az MSZP-SZDSZ kormány 2002. december elsején a Kempinski Hotelben, amikor is Medgyessy Péter miniszterelnök pezsgővel koccintott Adrian Nastase román miniszterelnökkel a Történelmi Magyarország egyharmadának elvesztésére. Az ünnepségen koccintott természetesen Kovács László külügyminiszter és az egykori magyar köztársasági elnök, Göncz Árpád.

Ők azzal magyarázták bárdolatlanságukat, hogy ezzel a gesztussal a magyar-román közeledést akarták szolgálni.

Annak ellenére, hogy már akkor is tudtuk, minél megengedőbb, puhább a magyar politika, annál durvább, keményebb a magyar kisebbségek elleni fellépés Romániában, Csehszlovákiában -Szlovákiában – és Délvidéken. A romániai falurombolás, a magyar iskolák szlovákosítása, a délszláv háború magyarellenessége már-már a magyar nemzetiségek kiirtására, megsemmisítésére irányult

Egyszer és mindenkorra véget kellett vetni ennek a megalázó helyzetnek. Elég volt abból, hogy több mint negyven évig – Felszabadulás címszó alatt – április 4-én kötelező volt ünnepelnünk a szovjet megszállást. De kötelező volt ünnepelnünk más nép (Szovjetunió) nemzeti ünnepét, a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat, november 7-ét. Úgy látszik, bizonyos magyarok – ki tudja miért? – bizonyítási kényszerből olyan ünnepeket szeretnek megünnepelni, amikhez nekünk semmi közünk. Illetve közünk van, csak rossz emlékek fűződnek hozzá.

Alföldi Róbert még a saját igazgatása alatt álló Nemzeti Színházat is oda adta volna a románoknak, hogy 2010 december 1-én megünnepelhessék a Trianoni békediktátumot. A civil felháborodás, a Fidesz és a KDNP tiltakozására végül elállt Alföldi a színház bérbeadásától. Micsoda morbid, nemzetgyalázó ötlet! Nemzeti Színházban megrendezni, a nemzet majdnem haláltusájának évfordulóját! Hogyan lehetett egy ilyen ember a nemzet színházának igazgatója?

Tudomásul kell venni, ki kell mondani a dolgokat! Különben nem értenek meg. Nem értik meg a magyart. Több, mint egy év kellett, hogy Európában és a világban megértették a magyarokat. Megértették, hogy miért jelent végveszélyt Európa kultúrájára, civilizációjára az ellenőrizetlen, tömeges migrációs hullám. A magyarok először mondták ki: a népvándorlást meg kell állítani. Egyre többen ugyanezt mondják a világon.

A rendszerváltás után a jobboldali, keresztény kormányok fejezték ki először – Antall József: „15 millió magyar miniszterelnöke akarok lenni”, majd Orbán Viktor a kettős állampolgárság lehetőségének megadásával -, hogy a határokon átívelő magyarság és a diaszpóra, az anyaország magyarságával együtt, egy kulturális, nyelvi egységet jelent. Ezt ki kellett mondani, meg kellett valósítani. S ehhez bátorság kellett. Ez a bátorság volt meg Orbán Viktorban, politikai táborában és a magyar választókban.

Szóból ért az ember. Főként a magyar ember. Ma már nem elég, ha bocsánatkérésre szólítja fel Tőkés László, az Európai Parlamenti képviselő a tizennégy évvel ezelőtti koccintókat, akik a magyar nemzet rovására koccintgattak. Ezek az emberek nem kértek bocsánatot és nem is fognak kérni, mert számukra Magyarország csak egy terület, nem haza. Ahogyan nem fognak bocsánatot kérni azok a baloldali magyar képviselők sem (Jávor Benedek, Niedermüller Péter, Újhelyi István stb.), akik az Európai Unióban minden alkalmat megragadnak, hogy feljelentsék a magyar kormányt, Magyarországot, a magyar népet. Úgy látszik az ilyenekkel együtt kell élnünk.

Elég volt a píszíből, a politikai korrektségből, a politikai tesze-toszaságból, a sumákságból. Olykor ki kell mondani azt, amire gondolunk. Ez sokszor nem könnyű. De hosszú távon talán kifizetődőbb. Ez viszi előbbre az országot.