Van-e Áfium?

Zrínyi Miklós, a Szigeti veszedelem szerzője 1661-ben erre kereste a választ “Az török áfium ellen való orvosság” című művében, amikor is már több mint száz éve tartott Magyarország török megszállása, amikor is több mint kétszáz éve folytak a végvári harcok, a török elleni hősies küzdelem, a törökök elleni véget nem érőnek látszó háború.

A Nyugat szokása szerint akkor is magára hagyta a magyarokat, zsöllyéből figyelte, hogy amíg a magyarok életüket és vérüket áldozták hazájukért, a nyugati határok, a kereszténység védelméért, addig ők gazdagodtak, gyarapodtak, békében szaporodtak és ígérgettek, hogy jön a segítség. Ezt már ismerjük az 1945 utáni szovjet megszállás időszakából és 1956-ból: “Tartsatok ki, jönnek az amerikaiak!”  

Tipikus bolsevista történelemhamisítás volt negyven évig – ma is egyesek ezt szolgálják -, amikor azt állították írásaikban, könyveikben, hogy a középkorban, a reneszánsz idején, később egészen az 1848-49-es forradalom és szabadságharcig, a magyar nem volt nemzet nyugat-európai értelemben.

Hogy ne lett volna az?

Már államalapító Szent István korától is azok voltunk. Magyarként, nemzetként határoztuk meg magunkat: ezt bizonyítják a többi között törvényeink, az Aranybulla is. A török megszállás rántotta össze a magyarság jobbik felét ismét nemzetté. A harc a közös ellenség ellen. Ezt, amit nem szabad elfelejteni. Maga, a horvát származású bán, Zrínyi Miklós, aki magyarul írta verseit, mondta ki: “Ne bántsd a magyart!” Már akkor úgy érezte, úgy érezték sokan, hogy veszélyben a nemzet, amit ugyanakkor sokan – akárcsak ma – nem éreztek. Miért állt ki népe mellett Zrínyi a törökök elleni áfiumban?

“Ne bántsd a magyart! Szegény magyar nemzet, annyira jutott-e ügyed, hogy senki ne is kiáltson fel utolsó veszedelmeden? hogy senkinek ne keseredjék meg szíve romlásodon? hogy senki utolsó halállal való küzködéseden egy biztató szót ne mondjon? Egyedül legyek-e én őrállód, vigyázód, ki megjelentsem veszedelmedet?”

Világosan kell beszélni és érthetően. Ma nem sokban különbözik helyzetünk a négyszáz évvel ezelőtti történelmi, politikai tendenciáktól. Csak lappangva jön. Nem karddal, hanem cselszövéssel. Befolyási övezetté akarják tenni hazánkat. Integritásunktól, függetlenségünktől, területünktől, majd végül nemzeti létünktől fosztana meg. Kell nekik a gazdaságunk, a kultúránk, a földünk, a hegyeink, alföldjeink, a vizeink és az energiaforrásaink.

Van előttünk élő példa. Száz évvel ezelőtt még a határainktól körbe-körbe, több száz kilométerre virágzott a magyar hagyomány, a kultúra, a magyar gazdaság, az oktatás, a magyar nyelv. Nézzük meg, mi van ma a Fátráig, Tátráig, le a Kárpátokig, az Al-Dunáig, a Délvidékig. A magyar identitás, a magyar kultúra, a magyar nyelv rombolása, pusztítása.

Csak száz év telt el.

Most már csak ez a “maradék” kell, azaz az országunk. Kinek? Kellhet ez a neoliberális Nyugatnak, Sorosnak és a multinacionális háttérhatalmaknak, avagy az új, erőszakos iszlám világnak, ami a muszlim tömegek rohamos európai illegális bevándorlását jelenti S ez nemcsak Európát, de Magyarországot is fenyegeti.

Mindehhez hozzájárul az úgynevezett “Ötödik hadoszlop”. Másfél évszázada itt tanyáznak Magyarországon. Tagjai  mindig átváltoznak, megújulnak, új köntösbe öltöznek, majd megjelennek különböző pártalakulatok formájában. Céljuk: a folyamatos belső viszály generálása, az ország erejének elvétele. Többször is bebizonyították, hogy hajlandók hazánkat eladni külföldi érdekeltségeknek, akár egy idegen hadsereg megszállása árán is.

Számukra nincs haza, nincs nemzet.

Módszerük az átverés, a hitegetés, az ígérgetés, a hazudozás, magyarán a becsapás. Amíg mi itt egymás haját tépjük, addig lábunk alól kicsúszik a talaj, vérrel és karddal megszerzett ősi földünk.

Gondoljunk csak a migránsok millióira és újabban a török fenyegetésre, amely fel akarja rúgni az Európai Unióval való megállapodást. Ez azt jelentheti, hogy tanulatlan, más civilizációból érkező tízmilliók lephetik el Ázsiából, Afrikából Európát. Ez a kereszténység, a nemzeti kultúrák, az európai civilizáció végét okozhatja.

Ébresztő! Erre kellene sípolni. Zrínyi Miklós röpiratában pontokba szedte a tennivalókat. Mi kell ahhoz, hogy kiverjük a törököt az országból? Elsősorban egy akarat, közös erő, bátorság. Ezt írja:

“De miért kelljen elvesznünk, avagy kétségben esnünk, míg csontjainkban velő, ereinkben vér, míg Isten mennyországban az mi bizodalmunk lehet, míg karunkban kopját, markunkban szablyát szoríthatunk. Avagy különb compositióból (anyagból) vagyon-e az mi ellenségünk felépítve? Vagy nem azoktul a vítéz magyaroktul származtunk-e mi, kik kevés néppel számtalan sok ezer pogányukat kergettek? Nincsen-e Istennek hatalmában Hunyadi győzedelmeit, Mátyás király dicsőségeit kezünkben ismég újonnan megvirágoztatni? De úgy, ha mindnyájan egy szívvel, egy lélekkel, segitségül híván, Istennek szent nevét, körmösen nyúlunk a magunk dolgához és fáradunk, tusakodunk az mi életünkért…., megmaradásunkért.”

Erről van szó. Tavaly is ezért tettünk, 2017-ben és a továbbiakban is ezekért kell tennünk. Közösen kell fellépnünk a brüsszeli, nemzetállamok jogait csorbító befolyás és a migrásáradat ellen. Aki nem ezt teszi, amelyik párt álságos, bevándorlásbarát politikát folytat, az nem híve, nem barátja Magyarországnak.

Tudomásul kell vennünk azt az igazságot, amit a Rákóczi-féle szabadságharcban a kuruc-labanc ellentétről, a kurucok a magyarok állapotáról énekeltek: “Két pogány közt egy hazáért omlik ki vére”. Persze, akik útban voltak a magyarság hősei közül, azokat mind félre állították az útból. Ez történt Zrínyi Miklóssal is 1664. november 18-án a Csáktornya melletti vaddisznó vadászaton.

Eddig mindig kijöttünk a bajból.

Amikor a kommunisták, a szovjet hadsereg vérbe fojtotta az 1956-os forradalmat és szabadságharcot, akkor Illyés Gyula  naplójában ezt jegyezte fel: “Atlantisz sorsára jutottunk”. Hál ‘ Isten ez nem következett be. Az élet igenlése, a magyarság megmaradása mindig erősebb volt. Túléltük a törököt, a szovjetet is. Remélhetőleg a józan eszünk most is megmarad.