Karácsonyok

A kereszténységet nemcsak a középkorban veszélyeztette a török veszedelem képében az iszlám, de most is fenyegeti. A keresztény vallás, a kultúra és az európai hagyományok másik nagy veszélyforrása maga a nyugati társadalom egy része, ugyanis a liberális nyugati vezető világ, az elit szégyenkezik a keresztény hagyományok, a csaknem kétezer éves múlt miatt. Mi, közép-kelet-európaiak meg szégyenkezünk, hogy a nyugat-európai elitben ilyen árulók vannak.

Ezek az árulók, valamint a közép-kelet-európai liberális és kommunista múlttal rendelkező csatlósai gyakorlatilag előkészítenék a keresztény Európa felszámolását. Valójában a keresztény (katolikus, református, evangélikus, görögkatolikus) vallás elleni első támadás a szovjet megszállás alatt lévő országokban 1945-ben, a második világháború után kezdődött. Magyarországon 1948-49-ben a szerzetesrendek feloszlatásával, az egyházi iskolák államosításával, a vezető papok perbe fogásával, (Mindszenty József hercegprímás, esztergomi érsek, Ordass Lajos evangélikus püspök, Ravasz László református püspök…) üldöztetésével, számos pap meggyilkolásával, kivégzésével vette kezdetét a keresztény vallás felszámolása, visszaszorítása.

A Rákosi-diktatúra cinizmusát, mélységes ateizmusát, kegyetlenségét jelentette, hogy a katolikus érseket, Mindszenty Józsefet éppen 1948 karácsonyán hurcolták el az ávósok az esztergomi érseki palotából. Előre kitervelt koncepcióval: hűtlenség, hazaárulás és kémkedés vádjával.

Negyven év alatt igyekeztek szétverni, szétzilálni a keresztény egyházat. Nem sikerült. A keresztény egyházak diplomáciával, beépüléssel, cselszövéssel és hittel túlélték a kommunista nyomást is. Miért sikerülne ez most a multinacionális pénzügyi háttérhatalom segítségével, az ultraliberális korszellem és egy erőszakos iszlám vallású invázió idején?

Az erőszaknak mindig ellenálltunk.

Gyerekkoromban a karácsony, a szenteste családi ünnep volt. Zárt kör volt, amibe nem lehetett kívülről behatolni. Nyilván több millió keresztény, magyar családra volt ez jellemző. Utolsó gazdag szentestém 1947-ben volt. A gyönyörűen feldíszített, kivilágított fenyőfa alatt Merklin játékok és zakatoló elektromos vonat volt a fő ajándék. Egy évvel későbbről és az azt követő évekből szerény, szegény karácsonyokra emlékszem. Nagyapám és apám gyárát elvették 1948-ban, majd az államosítások folytatódtak: gellérthegyi és svábhegyi házainkat is törvénytelenül állami tulajdonba vették a kommunista hatóságok, az ÁVH nyomozóinak kíséretével. Karácsonyfa volt, de alatta már csak használt könyvek, az antikváriumban vásárolt Vernék, May Károlyok, Cooper indián könyvei és Molnár Ferenc, Pál utcai fiúk műve várakozott. De ennek is örültem, talán mindennél jobban. A Winnetout, a Vadölőt rongyosra olvastam, a Pál utcait vagy ötször végig lapoztam. Persze legnagyobb élményem az olasz író Amicis volt, a Szív című elbeszélő kötetével. Ha a jelen csak szorongást, félelmet, fájdalmat adott, a múlt legalább álmodozással, révedezéssel kárpótolt. Az akkori szegénység, ha mást nem, de tartást, hitet adott. A vallást, Jézus születésének lényegét nem veszítettük el.

A karácsonyi ünnepek a magyarság számára az összetartozást jelentették. Ezért nem is akarták soha sem elveszíteni. Hiába nevezték el Rákosi Mátyásék a karácsonyt fenyőfa és télapó ünnepnek, hiába törölték el a több száz éves vallási ünnepeinket vagy változtatták munkanappá a karácsony második napját, Jézus Krisztus születését a munka mellett is megünnepelték a magyar családok.

A forradalom és szabadságharc leverését követő hónapok, 1956 tele a rettegés, a félelem, a bujkálás, a menekülés karácsonya volt. Most nem a faállítás volt a fontos. Tíz-és százezrek keltek útnak az osztrák határ felé. Decemberben, az irdatlan kemény télben, a magas hóban kétszer is nekirugaszkodtunk a mosonmagyaróvári határszéleknek. A szovjet katonák golyózáporral fogadták a menekülőket. A sebesülések, a halottak száma visszafordulásra kényszerítették családunkat. Magyarország 1956-1957 fordulóján a kivéreztetés állapotába került. Márai Sándor a távoli New Yorkból, a Mennyből az angyal című versében érezte át teljes valóságában a magyar helyzetet. Egy szegény nép karácsonyfájáról írt: „..Mert más lóg a fán, nem cukorkák: Népek Krisztusa, Magyarország…/ Mert ez nagyon furcsa Karácsony: / A magyar nép lóg most a fákon…”

Aztán a véres, kádári diktatúra évei után, a beletörődés, a nadrágszíj összehúzás és a megszokás esztendei jöttek. Emberarcát szerette volna megmutatni a kommunista rendszer, a gulyáskommunizmust, ezért még karácsonyozni is engedték a népet. Sokan vallásukat is feladták, csak hagyják már békében őket. S egy kis előmenetelért, karrierért búcsút intettek mindennek, ami az övék volt. Ezért lett aztán még a nem hívők között is a megszokott mondás: ha nem is vagyok vallásos, azért a keresztény hitet, a keresztény kultúrát nem hagyom. Senki nem gondolta volna, hogy évtizedekkel később valóban ki kell majd állni a nyilvánosság elé a kereszténységért, a hitért, a mi karácsonyunkért.

Nyugat ebben a tekintetben most nagyon rossz állapotban van.

Mondok valamit, nem is olyan nagy baj ez. Sokan, ebben a veszélyhelyzetben ismét megtalálják ősi hitüket, a kereszténységet, a vallást és mindent, ami európaiságukat, magyarságukat jelenti. Aki most nem áll ki emellett, az labanc, az áruló, idegen érdekek kufárja. Magyarország ismét végvár lett. Az európai kereszténység védelmezője. S ezt egyre több európai ország látja és csatlakozik hozzánk. Talán éppen ezért számunkra a fenyőfa, egy szent fa. A szimbólumok erejével hat ránk jelenléte ilyenkor karácsonykor is.

Ezt nem engedjük tőlünk elvenni.

Ez a mese is erről szól, amit nem régiben a Fenyőfa című könyvben (Lazi könyvkiadó), a karácsony csodájáról olvastam:

„Amikor Krisztus Urunk a földön járt, a gonosz emberek elől bujdosnia kellett. Üldözői elöl bujdosnia kellett. Üldözői elől menekülve, egy sűrű lombú fa alatt húzta volna meg magát, ez azonban odaszólt neki: Állj odább, mert ha nálam találnak, engem is elpusztítanak. Ezzel utasította el féltében a többi fa is. Az Úrnak ellenségei már a nyomában voltak, amikor egy fenyőfához ért. Alig volt lombja, ezért ágai rejtették el Jézust, aki így meg is menekült. Az Úr most megáldotta a fenyőfát: Soha ne hullasd el a leveledet. Akkor is virulj és zöldülj, amikor a többiek levéltelenül sorvadoznak. Te légy a legdélcegebb és legszívósabb minden társad között, élj meg mindenütt. Légy az emberek öröme és emlékezetemre rajtad gyújtsanak karácsonyi gyertyát.”