Az Öreg Az Öreg, aki már mindent látott
A kísértet ugyanúgy él és kísért, mint 1848 februárjában, amikor megjelent a kommunista párt huszonhárom oldalas kiáltványa, a Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete.
Lényegében Marx és Engels tanításainak rövid foglalata ez: a társadalmi rend erőszakos megdöntése, a kommunista terror alkalmazása, a polgári tulajdon eltörlése, a család megszüntetése, az örökösödési jog kiiktatása, a földtulajdon kisajátítása és így tovább.
Az 1917-es orosz forradalom is erre épült. Lenin és Sztálin azzal fejlesztette tovább, hogy a terrort, az emberek megsemmisítését az államot fenntartó rendszere alapkövévé tették.
A kíméletlen terrorizmus mindegyik kommunista rendszer sajátja lett.
Marx mindig is követelte az erőszak mind nagyobb szerepét a történelemben. A bolsevikok az erőszak tényleges alkalmazását valósították meg, abszolút önkényuralmat építettek ki, amit proletárdiktatúrának neveztek. Igaz, ennek semmi köze nem volt se a proletárokhoz, se a néphez.
A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján, különösen nekünk, magyaroknak mindig emlékeznünk kell a kommunista terror áldozataira. Nagyon is érintettek vagyunk. Ezért újra és újra le kell írnunk, amit Stéphane Courtois, a Kommunizmus Fekete Könyvében a kommunista népirtásról hozzávetőlegesen kiszámolt: Szovjetunióban 20 millió halott, Kínában 56 millió halott, Vietnámban 1 millió halott, Észak-Koreában 2 millió, Kambodzsában 2 millió, Kelet-Európában 1 millió, Latin-Amerikában 150 ezer, Afrikában 1,7 millió, Afganisztánban 1,5 millió halott a mérleg. A nemzetközi kommunista mozgalom és a hatalmon lévő kommunista pártok áldozatainak száma még körülbelül 10 millió halottal számolhat. Ez összesen százmillió áldozatot jelent.
A helyzet súlyossága miatt éppen ezért komolyan kell vennünk minden baloldali, kommunista, liberális vagy anarchista hatalomátvételi kísérletet.
Mert gyilkos ösztöneikről, erőszakos megoldásaikról máig nem mondtak le.
A balliberális oldalnak és a szélsőjobbnak a vérében van az erőszak. Gondoljunk csak arra, hogy a szocialista Gyurcsány Ferenc miniszterelnök 2006. október 23-án nem tűrte a más véleményt, és kis híján halálos áldozatokat követelő vérfürdőt rendezett rendőreivel a békésen tüntetők között. Így is százak sérültek meg súlyosan és maradandóan.
Ha a demokrácia eszközeivel nem megy, ha nem értenek az emberek a szóból, akkor jöjjön az erőszak!
Konrád György szélsőliberális író nemrégiben Orbán Viktor miniszterelnök kivégzését lengette be. Simon József, a pécsi szocialisták elnökségi tagja erre kedvet kapott, és a Pesti Srácok Facebook-oldalán olyan képet tett közzé, amely a parlamenti székben főbe lőve ábrázolja a miniszterelnököt. Ilyenek ők.
De ez nem vicc! A kommunisták, Károlyi Mihály és Szamuely Tibor pribékjei, a Cserny-féle Lenin-fiúk meggyilkolták Tisza István miniszterelnököt, aztán szerte az országban ártatlan polgárokat, papokat, jegyzőket, tanárokat, parasztokat öltek halomra.
Mi volt ez már akkor, ha nem a kommunizmus kísértete?!!
Herczeg Ferenc írja 1919-ről, hogy „soha addig az ország nem látta még a kétes egzisztenciáknak olyan elszánt rohamát, mint aminőt gróf Károlyi vezetett a közélet magaslatai felé. A törvényes rendet ostromolták… porba gázolták Magyarország tekintélyét… Károlyi kiszolgáltatta a nemzetet a bolsevizmusnak. Egyszerűen kivégezte Magyarországot… úgy bánt el az országgal, mint a huszár, ki agyonlövi kedves paripáját, hogy ne kerüljön az ellenség kezére.”
De mit várhatunk el ezektől? Gyurcsánytól, Molnár Gyulától, Karácsonytól, Szél Bernadettől, Fekete-Győrtől, Szanyi Tibortól, Vonáéktól és a többitől? Ugyanazt, amit a vörös horda képviselt 1919-ben: árulások sorozatát, terrort, diktatúrát és a külföldi érdekek feltétel nélküli kiszolgálását.
A volt KISZ-es Gyurcsány börtönnel fenyegette az Orbán-kormányt, ha hatalomra jutnak. Márki-Zay Péter, a ,,demokratikus” ellenzék hódmezővásárhelyi polgármester-jelöltje szintén akasztással fenyegetőzött. De Üveges Tibor, a Jobbik helyi elnöke se maradt le cimboráitól, mert akasztást ígért Zsigó Róbertnek, a Fidesz-KDNP bajai országgyűlési képviselőjének. Az ilyen fenyegetőzéseket komolyan kell venni, nehogy megint milliók váljanak a kommunizmus, vagy egy szélsőliberális ideológia áldozataivá.
Nem szabad elfeledni, hogy a második világháború alatt és után még évekig a GULAG szovjet munkatáboraiban nyolcszázezer magyar raboskodott mint hadifogoly, mint a hazájából elhurcolt malenkij robotos és mint politikai fogoly. Közülük csak ötszázezren tértek haza, háromszázezren soha nem láthatták hazájukat, szeretteiket: lelőtték őket, megfagytak, éhen haltak, tífuszban elpusztultak és még ki tudja, milyen halál várt rájuk.
Őket is a kommunizmus áldozataiként tartjuk számon.
Halálukhoz nagyban hozzájárultak – így gróf Bethlen István miniszterelnök halálához is (moszkvai Butirszkaja börtön) – az országpusztító magyar kommunisták, Rákosi Mátyással az élen, mert azon dolgoztak, hogy minél későbben térjenek haza a magyar foglyok. Mikor a szovjet hatóságok érdeklődtek, hogy átvennék-e a volt magyar miniszterelnököt, akkor Rákosi ezt üzente: van elég gróf Magyarországon is. Vajon mi köthette a több mint ezer éves Magyarországhoz Rákosit, Gerőt, Révait, Farkas Mihályt, Péter Gábort és a többieket? A választ az Olvasókra bízom.
Amikor a hétvégén, Hódmezővásárhelyen, az Emlékpontban emlékeztünk a kommunizmus áldozatairól dr. Miklós Péter igazgatóval és dr. Zeman Ferenc történésszel, akkor kutatásaik nyomán erősödött meg bennem, hogy milyen fontos a helytörténeti kutatás, ami kiegészíti az ország történelmét, elmélyíti, átélhetővé teszi. Csongrád megyében és Hódmezővásárhelyen ugyanúgy megszenvedték az igaz s ártatlan magyarok a pufajkások és a munkásőrök (Kádár-huszárok) törvénytelenségeit, a katolikus egyház üldöztetését.
Sok vér, sok igazságtalanság tapad itt is a Kádár-huszárok kezéhez. Éppen ezért kell országszerte sok-sok Emlékpontot, a véres kommunista terrorra emlékeztető múzeumot építeni. Legyen ez örök mementó, figyelmeztető jelzés a kommunizmus valódi arcáról.
Az elvetélt marxi, lenini és sztálini eszmét követte a vérszomjas, a hatalmához mindenáron ragaszkodó Kádár János, aki ezt mondta 1958. június 22-én az MSZMP KB ülésén: „minden területen és mindenféle eszközzel harcolni kell az ellenforradalom, a Magyar Népköztársaság ellenségeivel szemben… ez a harc igénybe veszi a proletárdiktatúra minden eszközét: a bűnügyi eljárást, a börtönt és a halálbüntetést is… Ez a mi politikánk egyik fontos dolga”. A nem teljes statisztika szerint 1960. december 31-ig a polgári és katonai bíróságok 21 668 személyt ítéltek el államellenes bűncselekmények címén. 16 443 embert szabadságvesztésre ítéltek, 4961 ember felfüggesztett börtönbüntetést kapott. 1958-ig 259 elítélten hajtottak végre halálos ítéletet. Más kutatások szerint több mint 500 embert végeztetett ki a kommunista diktatúra, nem beszélve az eltűntekről, akiket kihallgatás közben agyonvertek és a Tiszába, a Körösbe, a Dunába hajítottak. Több mint kétszázezer magyar elmenekült a hazájából.
Ez volt a kommunizmus valódi arca.
Az, amit Marosán György harsogott 1957 decemberében: „ Mától fogva lövünk!” Dehogy mától fogva, ők az első pillanattól kezdve lőttek a Magyar Rádiónál, a Parlamentnél, Mosonmagyaróváron, és még két évig a sortüzet alkalmazták a fővárosban és a vidéki városokban a tüntetők ellen.
Egyet nem szabad elfelejteni. A komcsik, a balliberálisok ruhát cseréltek, arcot változtattak, de gondolkodásuk, módszereik ugyanazok maradtak. Ennyit a kommunizmus áldozatainak emléknapján.
Mint Vonát a Jobbik gyűlölködő pártját befogadta a Gyurcsány balliberális bandája ,úgy lettek a gyilkos ,nyilas keretlegényekből ÁVO-sok és kádári diktatúra munkásőrei és MSZMP-sei.
A tények makacs dolgok evtársak !. Akinek a nagyapja,apja,vagy saját maga hasznot húzott a ennek kommunizmusnak nevezett emberkísérletből (lánynevén: létező szocializmus),az mindig védeni fogja.amíg él.MI,akiktől elvettek életet,lehetőségeket,családot,vagyont,hogy odaadják nekik,mi életünk végéig és utódaink is életük végéig kárhoztatni fogjuk/fogják ezeket a más anyagból gyúrt embereket.Nem gyűlölködünk,nem írunk le alpári kifejezéseket, de emlékszünk és nem bocsájtunk meg,mert nem kértek tőlünk bocsánatot,pláne nem tettek jóvá semmit .Ami jóvátételi kísérlet történt az Antall kormány idején,az nem a bűnösök bűnbánata volt.Egyébként a Teremtő előtt el kell számolni nekik is a tetteikkel és ez nem lesz könnyű elszámolás.
A kommunistäk itt vannak közöttünk ma is lövetnenek. Fentebb valami vörös szemü meltatta marxot,engelst na Marx kikresztelkedett zsido szülöktöl szärmazo barom volt.A teziseit ugymond mint osztälyharc mär regen szemetre dobtäk aki ez alapjän tanit az öskövület. Emelett azt nyilatkozta hogy a valläs a nepek opiuma aztän a gerinctelen fereg elment a templomba es pap elött megnösült. Mikor meg fölcsinälta a häzvezetö nöjet a gyenge elmejü engelsre fogta. Nem sorolom beteg perverz verivo szörny a kommunizmus .Ha nem vigyäzunk elöbb itt lesz mint a näcizmus. Mert amig a näcizmust emlegetik addig a komcsik beteszik a szörös läbukat mindenhova.Az antifa egy terrorista bagäzs amelyik megmutatta mire kepes “Hamburg” Hol olvasott valaki ilyet a szelsöjobbrol????? Azzonal el kell törölni öket a föld szineröl ahogy probälkoznak ez az emberiseg kötelessege. Mert ha nem ujra gulägot csinälnak ebböl az orszägbol europäbol. A 68-nemzedek mindenre kepes!
Az máig itt ólálkodik, leggyakrabban anarcholiberális köntösben!
A Nobel-díjas A. Sz. Szolzsenyicinhez és a neves filozófus, N.A. Bergyajevhez vagy kremlinológus Charles Gátihoz hasonlóan nyugaton sem ismerik a neves orosz író és publicista Ivan L. Szolonyevics (1891-1953) felettébb sokatmondó felfedezését. Nevezetesen, hogy Marx és Engels által kidolgozott hírhedt „osztályharc”, illetve “proletárdiktatúra” ideológiai koncepcióra épülő, Lenin és Sztálin uralma alatt vérfürdővel, mesterségesen létrehozott új politikai rezsim, amit 1917 után a bolsevikok megvalósítottak a Oroszországban, nem más, mint az ókori asszírok által használt kegyetlen katonai módszer XX. századi újra alkalmazása. A “Szovjetunió, mint koncentrációs tábor” c. monográfiájában, amit menekülése után adott ki Franciaországban, hivatkozott egy felettébb értékes, ám a nyugati szakemberek által mind máig negligált, de a bolsevizmus embertelen módszerével szoros kapcsolatban álló fontos történelmi hasonlatra. Miszerint az egykori ókori asszír gyarmatosító módszer lényege (akárcsak a kommunistáké), a meghódított etnikum vezető rétegének végleges kiiktatása, politikai és kulturális elitjének eltávolítása, teljes kiirtása, tömeggyilkosság vagy deportálás révén. Abból a gyakorlati céltól vezettetve, hogy a lefejezett, irányítás nélkül maradt nép képtelen legyen további ellenállást tanúsítani az idegen hódítókkal szemben.
Érdekes módon nem sokkal az asszírok után lényegében hasonló módszer alkalmazását javasolta, az Kr.e. 5 században Szun-ce neves kínai filozófus és tábornok, amikor „A hadviselés törvényei” című világhírűvé vált munkájában felhívta a figyelmet arra, hogy bár a háborúban a közvetlen cselekvés és csel az irányadó, de ez önmagában nem elegendő a végső győzelem kivívása érdekében, mert a közvetett és álcázott hadviselés elengedhetetlen a teljes és maradandó győzelemhez. Ennek jegyében az ellenséges országban minden értéket alá kell aknázni. A katonailag meghódítottak hagyományait porig szükséges rombolni, minden értéket meg kell semmisíteni új istenek propagálásával és titkos ügynökök elárasztásával. Nagyon hasznos bőséges ígéretekkel és jutalmazásokkal támogatókat toborozása. A helyi hatalom minden fontos képviselőjét bűntettel kell megvádolni, alá kell ásni a tisztességüket és a becsületüket, hogy a helyi lakosság megvesse őket, ezért a legelvetemültebbek segítségét sem szabad visszautasítani a kitűzött cél elérése érdekében”. Ezt a kínai politikai és lélektani hadviselési módot I. L.Szolonyevics — a bolsevikoktól eltérően — ugyan nem ismerte, mindazonáltal éles szeműen észrevette és korrekt módon hivatkozott az asszíroknak az általuk leigázott népek végleges megfékezésére alkalmazott genocídium jelentőségére. Ezt a neves szociáldemokrata teoretikus, Karl Kautskynak (1853-1936) a Közel-Kelet ókori történetét és kultúráját tárgyaló művéből vette át. Ennek következtében miközben Szolonyevics behatóan megismerte a Közel-Kelet történetét, a kommunizmust tanulmányozó kremlinológustól eltérően, egyedülálló módon rájött arra, miszerint az asszírok által használt módszer vészesen hasonlít az általa közvetlenül ismert korbeli szovjet rezsimre. Mivel azonban nem volt túlságosan jártas az kommunista ideológiában, minthogy utálta a bolsevizmust, így nem tanulmányozta Marx, Lenin, Trockij, Buharin és Sztálin vonatkozó elméleti munkáit. Az utóbbiak azonban – Marx kivételével – hozzá hasonlóan szintén olvasták nemcsak Kautsky műveit, aki köztudottan tanítómestere volt Leninnek, hanem jól ismerték még Szun-ce művét is a hatásos politikai és pszichológiai hadviselési módról, amelyet a gyakorlatban rendkívül sikeresen alkalmaztak 1918-1953 között. Elméleti, ideológiai képzettségének nagyfokú hiányossága miatt Szolonyevicsnél nem tudatosulhatott figyelemreméltó történeti következtetésének elméleti és gyakorlati jelentősége a marxizmus, illetve a belőle szervesen kinövő bolsevizmus genezisét illetően. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy rajta kívül száz év év alatt senki nem vetette észre a történészek közül, hogy a szocializmus, azaz a marxizmus „osztályharc / osztály háború / proletárdiktatúra” elnevezésű, nyugati értelmiségi körökben is népszerű vált hírhedt dogmája, nemcsak teljesen azonos az ókori asszírok véres hódításukkor használt agyafúrt módszerével, hanem annak módosított formában tovább fejlesztett, tökélesített változata. Vagyis Marx nemcsak jól ismerte az ókor legkegyetlenebb katona népének szóban forgó harci szokását, hanem tudatosan erre építette fel a XX. század leghatásosabb politológiai és szociológia elméletét. Ezt Lenin száz évvel ezelőtt gyakorlatban sikeresen kipróbált Oroszországban, ahol az kifogástalanul működött, mint tömeggyilkosság, terror jellegű genocídium hatásos módszere. Mindez nem csupán a rasszista, kimondottan antiszemita, orosz- és szlávellenes ellenes nézeteket hirdető Marx igencsak széleskörű történelmi ismeretéről tanúskodik. Hanem arról is, miszerint a marxizmus egyes elméleti tételei kétségtelenül a néptömegekre mágikusan ható politikai propagandának számítottak a hatalom megragadása és megtartása érdekében gazdaságilag fejletlen, kulturális téren elmaradott országokban, ha sikerült átültetni a gyakorlatba a szocializmusnak nevezett „osztályharc / proletárdiktatúra” demagógiát. A marxizmus-leninizmus politikai koncepció azért volt különösen veszélyes népszerű manipuláció, mert megtévesztő módon humánus jelszavakkal rendkívül ügyesen álcázott, népirtáshoz vezető zavaros, de éppen ezért hatásos kvázi-vallási rendszer, amely áltudományos módon megideologizálja a gyilkosságot és a szabadrablást. Méghozzá nagyfokú emocionális töltéssel, amikor Marx nagyszámú elszegényedett proletár néptömegeknek a kis létszámú vezető rétegre való uszítását javasolja, az utópikusan feltételezett osztálynélküli társadalom erőszakkal történő megvalósítása érdekében, többek között Malthus és Darwin tévedésekkel teli munkáinak hatására. Vagyis marxizmus a világforradalmat teljesen rasszista módon, vagyis az emberek származásra hivatkozva propagálta ártatlan emberek millióira kiterjedt genocídiummal azonos tömeggyilkosságok megvalósítását, amelyet „osztályharcnak” / „proletárdiktatúrának”, illetve kommunizmusnak / szocializmusnak nevezett. Ezt Lenin manipulatív módon bolsevizmusnak, állítólagos többségi hatalomnak keresztelt át a 46 kötetből álló demagóg munkáiban, amikor bevezette az új típusú vasfegyelemmel szervezett illegálisan működő, megtévesztésül “PÁRT”-nak nevezett különleges képződmény, az ezzel járó professzionális-forradalmár “elitcsapat” fogalmát és gyakorlatát, amelytől egyenes, a világtörténelemben addig szinte példa nélküli véres út vezetett az egyszemélyi diktatúra hatásos kül- és belpolitikájához.
Ugyancsak az emberiség, illetve emberiesség ellen elkövetett elévülhetetlen háborús bűncselekmény, illetve a genocídium nemzetközi jogi kategóriájába tartozik, Sztálin által Finnország megtámadása 1940 novemberében, Kelet-Lengyelország (1939 szeptember 17), majd egy évvel később a három baltikumi független kis államok katonai annexiója és a Szovjetunióba való gyors bekebelezése. Nem szabad elfelejteni, hogy mindezeket az országokat akkor a szovjet propaganda Sztálin által popagált szóhasználattal megalapozatlan módon „fasiszta” rendszerenként aposztrofálta, miközben Hitler üldözése elöl tömegesen menekülő zsidók befogadását határozottan megtagadta, akárcsak az Egyesült Államok. A szovjet megszállás után csaknem rögtön elkezdődött a lengyel, észt, lett és litván, továbbá a határ közelében élő nyugat-ukrán, belorusz és moldován etnikumok elitjének szisztematikus megsemmisítése. Ezen népek politikai vezető rétegének, ezen belül az értelmiséginek fizikai likvidálásához, illetve szibériai és közép-ázsiai haláltáborokba történő deportálásához késedelem nélkül hozzálátott 1940-ben kíméletlen kegyetlenkedéssel jellemezhető NKVD. Vagyis Berija, és a magyar illetve, a kaukázusi csecsenek, ingusok, karacsáj-balkárok stb. történelméből jól ismert Szerov vezette szovjet titkosrendőrség. Annak ellenére, hogy az előbb említett kis létszámú etnikumok a Balti-tenger régiójában akkor semmiféle ellenállást nem tanúsítottak hazájukat a megszállást végrehajtói idegen nagyhatalom ellen. Mindazonáltal ettől függetlenül a sztálini politikai rendőrség ügynökei mégis a helyi lakosságot szisztematikusan terrorizálták a nemzetközi szolidaritás és felszabadítás jegyében Jellemző módon az internacionalizmust hirdető megszállóknak szigorúan megtiltották a helyi lakossággal való bármely személyes érintkezést, még inkább a házasságkötést, akikkel emberileg és jogilag teljesen önkényes módon, bármilyen komoly ok, minden magyarázat nélküli tömeges letartóztatásokat foganatosítottak. Eközben számtalan kivégzést is végrehajtottak félelemkeltés céljából, amit Lenin nyomán szükséges politikai tisztogatásnak, „prafilaktikának” neveztek. Ez viszont az említett asszír és kłnai módszer tudatos külföldi realizálását jelentette, ami előzőleg a spanyol polgárháború eseményéiben is kimutatható. Sajnálatos módon 1940-41 megismétlődött a Balti-tenger partján, ami egykoron Oroszországban történt közvetlenül 1917 után. Azzal a lényeges különbséggel, míg orosz földön folyó a véres polgárháborúban főleg oroszok rabolták, kínozták és gyilkolták egymást, a baltikumi-övezet négy megszállt országában a jövevény megszálló idegenek voltak nyers fizikai erőszakon alapuló tömeges bűntettek elkövetői a hazájukban addig békésen élő személyek, sőt egész népek ellen, amit jelenleg úgy hívnak a nemzetközi jogban, hogy genocídium. Régebbi neve a Nemzetek Szövetségében „emberiség vagy emberiesség ellen elkövetett háborús bűntett” volt, amelynek köztudottan nincs elévülési ideje. Mindez rendkívüli jelentőséggel bíró, sokáig elhallgatott, de máig kiható nemzetközi jogi körülmény. Ugyanis egyértelműen azt jelenti, miszerint a hírhedt szovjet belügyihatóságok külföldön, azaz a nemzetközi jogot általuk semmibe véve elfoglalt kelet-lengyel területeken, majd később a Baltikumban, emberellenes ideológiai téveszméktől vezetve moszkvai áltörvényekre demagóg módon hivatkozva, amelyek a 12 éven felüli gyermekek kivégzését is lehetővé tette, más etnikumhoz tartozó teljesen ártatlan emberek azonnali tömeges megsemmisítését valósították meg. Ezen túlmenően borzalmas körülmények között a letartóztatott észt, lett, litván és lengyel stb. családokat egymástól szigorúan elválasztva Szibériába, vagy Kazachsztánba deportálták, beleértve a gyerekeket is. Az erőszakos etnikai tisztogatásnak kitett európaiak többsége a marhavagonokban történő szállítás közben, vagy ellenséges idegen környezetben, közvetlenül az északi sarkkör közelében vagy félsivatagokban felállított haláltáborokban előbb utóbb éhen halt. Nem sokkal később ugyanez a sors várta a leningrádi blokád poklából „kimentett” finn, izsor (inkeri vagy ingermanlandi) etnikumú, illetve a német származású asszonyokat és gyermekeiket a jakutföldi hómezőkön. Minthogy 1937-től kezdve az osztályellenség végleges kiirtásával, valamint az új, sztálini alkotmány bevezetésével párhuzamosan a soknemzetiségű Szovjetunióban az embereket már a Kremlben előre megadott nemzetiségi kvóták alapján semmisítették meg, nem kímélve még a kommunista párttagokat sem. Ekkor ott az égvilágon senki sem lehetett biztonságban, még az államvezetés emberei is rettegtek.
A további félreértések elkerülése végett figyelembe kell venni a moszkvai és kijevi történészek következő fontos megállapításait. Publikált kutatásaik szerint 1932-33-ban, a kolhozosítás után bekövetkező Golodomor idején, gondosan kidolgozott tervszerűséggel minimum három és fél millió ukrán parasztot pusztítottak el bolsevik párt aktivistái, az OGPU és a hadsereg egységeinek a közreműködésével, akik nem voltak hajlandó belépni a kolhozokba és ott fizetés nélküli rabszolgamunkát végezni. Mivel az ukránok millióit képtelenek voltak deportálni a szibériai haláltáborokba, ehelyett a Vörös Hadsereg Ukrajnában több tízezer falvat lezárt, teljesen elszigetelt, miközben minden élelmiszert erőszakkal elkoboztak az ott élő parasztoktól. Előrelátóan megsemmisítették még a kutyákat és macskákat is, majd a szovjethatóságok hosszan tartó vodkázások közepette nyugodtan megvárták, míg éhen halnak az az élelmiszertől teljesen megfosztott szerencsétlen emberek, elsőként a gyerekek, aztán a férfiak, végül a nők, miközben felütötte fejét a kannibalizmus. Sajnálatos módon ennek a félévszázadon keresztül nyugaton és keleten egyaránt elhallgatott tragédiára csak nemrég derült fény. Ilyenképpen a világtörténelemben Leninhez és Hitlerhez mérhető tömeggyilkosának, Sztálinnak részletesen kidolgozott parancsára Ukrajnában sokkal több parasztot öltek meg a bolsevikok az ördögien kieszelt, rendkívüli brutálissal végrehajtott, mesterségesen létrehozott éheztetéssel, mint amennyi német katonát a Vörös Hadsereg semmisített meg a háború alatt. Kompetens moszkvai hadtörténészek objektív statisztikai adatai azt mutatják, hogy a keleti fronton folytatott harcokban – 1941-45 között – Wermacht halottakban összesen 2,2-2,6 milliós veszteséget szenvedett. Ezzel kapcsolatban azonban kevesen tudják, miszerint az erőszakos kolhoz-szervezési kampány összességében több mint tízmillió szovjet paraszt életébe került. Ez egyáltalán nem túlzás, hiszen a diktátor Churchillel folytatott Kremlbeli bizalmas tárgyalások során 1942-ben minden további nélkül maga is elismerte. A kolhozosítás idején csaknem az ukrán tragédiához hasonló nagyságrendben több millió orosz földmíves, továbbá nomád kazak pásztor pusztult el. Ezek a joggal borzalmat keltő statisztikai számadatok viszont megfelelnek az első világháború teljes katonai áldozatai számának. Ezért nem kell túlságosan csodálkozni azon a jelenségen, ami szintén egyedülálló a világtörténelemben. A háború kezdetekor ugyanis, 1941-ben egy félév alatt a német hadseregnek 3,6 millió szovjet katona adta meg magát, akiknek abszolút többsége 1929-1933 között embertelen módszerekkel kolhozba kényszerített egyszerű paraszt volt. Csakhogy ezt a különleges szociológiai körülményt – Sztálintól eltérően – általában nem szokták figyelembe venni a német Blitzkrieg kezdeti fenomenális sikereit ismertető angolszász hadtörténészek. Jóllehet kimondottan meghatározó lélektani körülménynek számított a szovjet hadsereg elsöprő létszámbeli és technikai ellátottságának fölénye ellenére a két éven keresztül permanensen folytatandó nagyszabású sorozatos vereségek előidézésében. Az ukrán, orosz és kazah Golodomorral kapcsolatban azonban módszertani szempontból egyesek mostani jogászkodó félreértést, félremagyarázást feltétlenül tisztáznunk kell. Mindenekelőtt azt, hogy a Szovjetunióban egyidejűleg több etnikum, lényegében az összes létező etnikai közösség ellen nagyjából egyidejűleg elkövetett népirtás nem teszi semmissé a genocídium jogi fogalmának alkalmazását, ahogyan ezt egyesek elfogult módon javasolják Sztálin tisztára mosása érdekében. A kommunizmus áldozatai számát a Szovjetunióban jelenlegi elfogulatlan orosz történészek nem véglegesen harminckét millióra becsülik. Ez nagyjából megfelel a háborús katasztrófa következtében meghalt szovjet emberek számának 1939-45 évek között.
Egyesek enyhén szólva nem korrekt propaganda jellegű állításai ellenére a Kádár-rezsim egyáltalán nem különbözött a szovjet kommunizmustól. Kádár megalapozottan tömeggyilkossággal vádolható. Mégis egyesek 1989 óta permanensen szeretnének mindenféle PR trükk segítségével rehabilitálni. Pedig nem nagyon érdemes ezzel a zsákutcába vezető kompromittáló manipulációval foglalkozni. Mindenesetre nem a szovjetbérenc Kádár szájából hangzott el, az a Bibliából származó szólásmondás: „aki nincs ellenünk az velünk van”, hanem Márai Tibortól, aki a legértékesebb könyvet írta harcostársától, a mártír halált halt Nagy Imréről, akit Hruscsov és Kádár közös megegyezéssel tőrbe csaltak, aljas módon kivégeztek, mert túl sokat tudott. Mesterségesen terjesztett baloldali mítosz a kádári „gulyáskommunizmusról” és a legvidámabb barakkról” szóló megtévesztő dajkamesék ravaszul kigondolt propaganda szlogenjei, amelyek a releváns történelmi információval nem rendelkező tömegek geobbelsi jellegű megtévesztését szolgálják. Sokan, mivel nem, vagy csak rosszul ismerik a nemzetközi történelmi valóságot állítólag Kremllel merészen szembeszálló Kádár rendkívüli bölcsességének, nem létező magyar szeretetének tulajdonítják 1968 januárjában elkezdődő gazdasági mechanizmus bevezetését és más politikai könnyítéseket. Jóllehet ez Hruscsov csúfos bukása után Brezsnyevvel együtt hatalomra került szovjet miniszterelnök Kosziginnek 1965-ben induló gazdasági és más jellegű reformjáinak hű másolta volt. Még akkor is, ha egyelőre erről 24 ezer a hazai és hozzávetőleg ugyanannyi nyugati kremlinógusoknak halvány fogalma sincs. Földes László (1914-2000) rendszerváltás után publikált memoárjából tudjuk, hogy a forradalom után Kádárék 1957-ben a hazai egyetemek bezárására készültek. Végül a MSZMP vezetőségében hosszas vita után abban állapodtak meg, hogy a magyar érettségizetteknek csupáncsak 8%-nak engedélyezik a továbbtanulást, (ami a lemorzsolódás miatt még ennél is kevesebb volt) és szigorúan tovább folytatják a felvételi vizsgáknál alkalmazott a társadalmi osztályok szerinti diszkriminációt. Ennek következtében főiskolai beiskolázás tekintetében Magyarország lett a legalacsonyabb az európai rangsorban. Összehasonlításul: ekkor a rasszizmussal bajlódó USA-ban az afroamerikai származású érettségizettek kerek 18 százalékát vették fel az amerikai egyetemre. Sőt egykoron a nyíltan antiszemita cári Oroszországban a zsidó származásúak 10-15 százaléka került főiskolára. A szociológia szerint csecsemőhalandóság az adott ország életszínvonalának és egészségügyi ellátottságának legérzékenyebb mérőszáma. A 60-70-80-as években ezek a hazai adatok jellemző módon teljesen egybeestek az USA, diszkriminációtól, azaz a hátrányos megkülönböztetéstől szenvedő rosszul ellátott néger lakosságra vonatkozó hivatalos statisztikai mutatókkal. Ez volt a kádári „gulyáskommunizmus”. Ki tudja ma már, hogy egykoron lengyeleknek hasonlóképpen azt sugallta az ottani kommunista propaganda, miszerint az ő országuk a „legvidámabb barakk a táborban”. Mindenesetre NDK-ban, vagy Csehszlovákiában mindig jóval magasabb volt az életszínvonal, mint nálunk. Sőt még Romániában is hamarabb lehetett lakást vagy gépkocsit szerezni, mint a kádári Magyarországon.
Hruscsov részleges Sztálin-leleplezését 1956 februárjában sokan mind a mai napig teljesen félreértik, személyét sokszor érdemtelenül pozitívan értékelik nyugaton és hazánkban egyaránt. Pedig a félig analfabéta Hruscsov, aki Sztálin közeli bizalmi embereként egymagában 168 ezer halálos ítéletet írt alá, a Nagy Terror idején, a legtöbbet a szovjetvezetők közül. Ezeknek a kivégzetteknek a nagy része, köztük Buharin is, hithű kommunista volt, aki egykoron szintén helyeselte a bolsevik terrort. A diktátor halála után a reformokat sürgető Berija lett a belügyminiszter, így kezébe kerültek a bizonyítékként szereplő halállisták, amit szerette volna felhasználni Hruscsov ellen. Az utóbbi mint a befolyását fokozatosan elvesztő kommunista párt első titkáraként egyszemélyi egyeduralomra tört a kollektív vezetésben. Csakhogy Hruscsov jóval gyorsabb volt nála. Berija meggyilkolása után a belügyben ellene felhalmozott kompromittáló anyagot tartalmazó nyolczsáknyi kompromittáló aktát bizalmi embere, Szerov segítségével azonnal megsemmisítették. Viszont Berija zseniális ötletét, Sztálin leleplezésével és az ártatlanul elítélt milliók rehabilitációjával kapcsolatban azonban kihasználta Hruscsov a XX. kongresszuson tartott világszenzációt kiváltó „titkos” beszédében. A semmit sem sejtő pártküldöttek érthető módon halálos csendben, megrettentve hallgatták egykori főnökük bűntetteinek hosszú felsorolását. Azonnal felfogták annak latens mondanivalójának lényegét, azaz a számukra benne rejlő közvetett fenyegetést. Rudolf Pihoja neves moszkvai történésznek igaza van, miszerint Hruscsov Sztálin-leleplezése voltaképpen vetélytársaival folytatott hatalmi harc hathatós fegyvereként került ekkor bevetésre. Ennek segítségével egyúttal az addigi pártvezetést, amely leváltotta 1957 nyarán egy puccs segítségével sikerült megsemmisíteni. Igy ekkor mindenféle kontroll nélküli hatalom került a kezébe. Sorsát, a történelmi „igazságszolgáltatást” azonban így sem kerülhette el. Nyolc évvel később Brezsnyev utasítására éppen Andropov mutatta meg titokban a fekhéborodott párt delegátusoknak a kétszínű Hruscsov tömeggyilkos voltát bizonyító jócskán megmaradt iratokat. Hruscsov maga sem hitt el egykori főnöke állítólagos őrültségét, üldözési mániáját, amit egyfajta magyarázatként vitte be a köztudatba 1956-ban, miközben szigorúan tiltotta a “sztálinizmus” és “desztalinizáció” terminusok használatát. Sőt 1958-ban kiadatatta diktátor leninizmusról szóló osztályharcot dicsőítő alapművét is. Több mint érdekes, hogy gyakran nyugaton, de nálunk is, a Szovjetunió és a kommunizmus egyértelműen belső okok miatt bekövetkezett, kártyavárként való gyors összeomlását paradox módon – egyesek továbbra történelmileg fontos, állítólagos modernizálási modellnek tartják. Ezzel kapcsolatban a további félremagyarázások elkerülése végett le kell szögeznünk, hogy egyes nyugat-európai, illetve amerikai szakemberek téves véleménye dacára, az eleve hiánygazdálkodásra és alacsony életszínvonalra épülő, szocializmusnak nevezett kommunizmus – gazdasági értelemben sem számíthat modernizálási modellnek. Ez alapvető tévedése azoknak a külföldi szakembereknek, akiknek nincs reális ismeretük a Szovjetunióról, amelynek történetét felettébb rosszul ismerik. Hiszen kremlinológusoknak csaknem fele nem tud oroszul. Beleértve ebbe a magyar forradalom mártírját, Nagy Imrét (1893-1958) alaptalanul többször is rágalmazó Charles Gatit is. Amerikai kitüntetése ellenére a forradalomról publikált oroszra és lengyelre is lefordított könyvét még a kérdéssel foglalkozó moszkvai történészek is elfogult munkának tartják. Ez objektív értékelés, hiszen Gáti professzor a magyar forradalmat követő ötven év során sohasem foglakozott a magyar nép 56-os tragédiájával, azaz a kérdésnek nem szakembere. Viszont a kommunizmust elemző nyugati szakértők nagy része akarva-akaratlanul többé-kevésbé a szovjet propaganda hatása alá került, nemegyszer marxizmus-leninizmus félig titkos hívének számított. Ennek következtében mostanáig észre sem vették Hruscsov egyes ravasz húzásait. Például azt, hogy amikor Hruscsov 1961-ben, a világszenzációként tálalta Sztálin holttestének kitessékelését a Vörös-téren ma is meglévő Lenin-mauzóleumból, és finn Kádár, Kuusinen javaslatára bejelentette a szovjetpárt XXII. híres pártkongresszusán, miszerint állítólag megszűnik a Szovjetunióban az 1917 óta funkcionáló „proletárdiktatúra”. Az utóbbi az egyszemélyi pártdiktatúra kódneve volt. Ezeknek az ügyes propagandafogásoknak a megtévesztő ködfüggönye mögött titokban jelentősen megemelte a szovjet hadi kiadásokat. Hruscsov jelentős ellentmondásokkal jellemezhető uralkodása ideje alatt a Szovjetunió katonai költségvetés már elérte az ország GDP-nek ötven százalékát. Mindezt utódainak észrevétlenül sikerült fokozatosan feltornázniuk egészen 65–85 százalékra. Vagyis minden egyes rubelből 85 kopeket hadi kiadásokra fordított a Kreml egészen Gorbacsov megjelenéséig. Erről persze az egykori rákosista Kornai János akadémikus semmit sem akart tudni a szocializmus politikai-gazdaságtanát vizsgáló érdemtelenül híressé vált munkájában. Minthogy a létező szocializmusban az „A-szektornak” nevezett hadigazdálkodás által okozott krónikus hiány permanens módon mindig is meghatározó szerepet játszott. Többek között ez volt a szuper-centralizált, hermetikusan lezárt Szovjetunió, illetve a kommunizmus váratlan összeomlásának egyik sorsdöntő oka, amit senki sem tudott előre prognosztizálni. A nyugati politikusok rosszu informálódott tanácsadói ugyanis egyáltalán nem voltak tisztában a szovjet katonai kiadások elképesztő nagyságával, mivel azt Kenéz Péter vagy a CIA alapvetően tévesen, mindössze csak 15-20 százalékra becsülte.