Most már unom!

Unom azt, hogy volt kommunisták, párttitkárok, beszervezettek, ügynökök, ávéhások leszármazottai mondják meg, hogy ki volt a kommunista. Ez a módszer kisértetiesen emlékeztett Illyés Gyula 1950-51-ben írt versének egy gondolatára: „…hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban; (…) mert ahol zsarnokság van, minden hiában, a dal is, az ilyen hű, akármilyen mű, / mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál.”

Bár hál Isten nincs zsarnokság, demokrácia van, de nagyapák, apák fiai még mindig jogot formálnak arra, hogy megmondják, ki voltál, jogot formálnak az ítélkezésre. Régi bolsevista trükk, hogy úgy tudod ellehetetleníteni ellenfeledet, hogy lejáratod, hazugságot terjesztesz, megvádolod azzal, aki valójában te voltál.

Történt az, hogy Médiaegyensúly címmel konferenciát rendezett a Terror Háza Múzeum annak kapcsán, hogy nemrégiben megjelent a Túléltem, mások belehaltak – személyes emlékeim az elmúlt 32 év médiaháborúiról. A több részből álló vitabeszélgetés első részét Huth Gergely, a PestiSrácok.hu főszerkesztője vezette, amelyben Schmidt Máriával, a XXI. Század Intézet főigazgatójával arról beszélgettünk, hogy miért nem történt meg 1990 után a médiában is a rendszerváltás. A Telex balliberális szerkesztőségének viszont csak ez jött le:

„A háromszoros főigazgató beszélgetőtársa egyébként Stefka István, a Pesti Srácok lapigazgatója volt, aki történetesen éppen egy olyan kikupálódott kommunista újságíró, akit Schmidt német analógiája alapján ki kellett volna rúgni a rendszerváltás után. Stefka 1972-től 1993-ig volt a Magyar Rádió munkatársa és rovatvezetője (tehát a pártállami időkben került oda, és a rendszerváltásnál sem távolították el). 1977-től a Magyar Televíziónál is dolgozott, és innen sem rúgták ki a rendszerváltáskor (hiszen ez nem Németország), 1982-ben pedig belügyi tudósítóként állami kitüntetést kapott a kommunista kormány belügyminiszterétől. Két évvel később a rangos Szocialista Kultúráért díjat vehette át.”

Egyszer már megígértem a PestiSrácokban, hogy többé nem válaszolok a lejárató rágalmakra és hazugságokra, de utoljára mégis elmondom a véleményemet. A Belügyminisztériumban pénzjutalmat vettem át egyszer – mint sok más rádiós–televíziós kollégám – a kiváló riportjaimért, amely a bűnbe esett emberekről, utcalányokról, megtévedt fiatalokról szólt. Erről már 1981–82-ben megjelentek könyveim a Szépirodalmi Könyvkiadóban Szökés közben, az Élet alulról és a Mámor címekkel. Ez is hozzájárulhatott a jutalmazáshoz. Vissza lehetett volna utasítani ezt 1982-ben? Mutassanak rá, ki merte volna? Aki az ellenkezőjét állítja, az nem élt a Rákosi- és a Kádár-rendszerben.

Más. Nem voltam belügyi tudósító, mondom ismételten, hangsúlyosan a gyengébbek és a rosszindulatúak kedvéért. Ez az újságírásban egy külön szakma volt és belügyi állományba kellett kerülnie az embernek hozzá. Én a Magyar Rádió dokumentum riportere és szerkesztője voltam. Aki azt állítja, hogy a Belügyminisztérium alkalmazásában voltam, az hazudik. Nem kaptam szocialista kitüntetést sem – bár sokan kaptak, Katona Tamás történésztől kezdve számos, nemzetben gondolkodó magyar művészig –, ahogy állítja tudatlanul a Telex újságírója, mert kultúrával csak érintőlegesen foglalkoztam. Amiről viszont a külföldről fizetett telexes újságíró nem ír, hogy rádiós és televíziós dokumentumműsoraimért – amelyek részei voltak Magyarország valóságos felfedezésének a hetvenes-nyolcvanas években –, azért valóban kaptam elismeréseket, az MR-től és MTV-től nívódíjakat, és megkaptam a Kritikusok díját kétszer is. Erre büszke vagyok.

Ezeket nem az aljas rágalmakat terjesztő újságíróknak írom, hanem azoknak az olvasóimnak, nézőimnek, hallgatóimnak, híveimnek, hogy világosan lássák, kik állnak a nemzeti újságírás lejáratói mögött. Kik? A külföldről pénzelt, Magyarországot lejárató erők magyarországi quislingjei, labancai, olyan amorális újságírói, akik feladatot hajtanak végre, a balliberális, nemzetellenes alakok és támogatóik.

Ezt a hazug, valóságtól távol álló írást bolsevista módszerrel azonnal átvette a Népszava, a 24.hu és a 444.

Tudjuk, kik fizetik nekik a júdáspénzt, ahogy azt is, kit kell nekik a célkeresztbe állítani. Most éppen Schmidt Mária professzor asszony és jómagam kerültünk a célkeresztbe. Schmidt Mária mindig a torkukra akad, ahogyan ezen a médiakonferencián is, mert most hátha be lehet velem sározni, a kommunistával. Már a telexes írás címe is sokatmondó:

„Schmidt Mária egy volt kommunista médiamunkás mellett siránkozott azon, hogy a rendszerváltáskor nem rúgták ki a kommunista médiamunkásokat”

Hát igen. A jó néhány, Moszkvában tanult, kiképzett újságíró, Soros által fizetett újságíróügynökök, a Népszavában dolgozó megmondó, volt párttitkár, egykor a szovjetek talpát és egyebeket nyalva, ma Washingtonhoz és Brüsszelhez dörgölőzve, a valódi liberálkommunisták ma a szennyes ruhájukat másokra szeretnék aggatni.

Ez nem megy, volt MSZMP-s párttag vagy szocialista, szabaddemokrata, most globalista elvtársaim. Ezt nem kell szégyellni, hiszen azok voltatok, azok vagytok. Nem kell elfelejteni az egykor vérgőzős, megtorlásban jóllakott Kádár János békülékeny mondatát a múlt század hetvenes éveiben: „aki nincs ellenünk, az velünk van”. Sokan így kezdtünk el dolgozni olyan helyeken is, ahová csak a megbízható párttagok juthattak be. Végül is büszke lehetnék arra, hogy nem vagyok Bástya elvtárs, aki azt panaszolta a Tanú című filmben: „Bástya elvtársat már meg sem akarják gyilkolni?”

Engem már többször akartak, de ezt köszönöm, nem kérem. Ellenfeleink érzik, hogy kiket kellene megsemmisíteni, lejáratni a nemzeti oldalon. A Médiaegyensúly konferenciára több ismert ellenzéki újságírót is meghívtak, de letiltották őket vagy visszautasították félelemből a részvételt. Mi hányszor elmentünk hozzájuk a Gyárfás-féle Nap-keltébe vitázni, pedig tudtuk, hogy a felállás négy az egy arányban lesz a javukra.

Igen, a vitát kerülik, mert igazán nincs mondanivalójuk. Már-már nevetséges, ahogyan szajkózzák a valóságtól elrugaszkodva, hogy az Európai Unió szankciói igenis hatásosak az oroszokra, nekik jobban fáj, mint nekünk, magyaroknak, európaiaknak. Ezt mondta Seres László liberális blogger, újságíró, aki a meghívásra egyedüli ellenzékként eljött. De neki is igazolni kellett magát a gazdinak, hogy jól viselkedik. Meg is tette. A második szekció vitabeszélgetésében – Deák Dániel vezető elemző, XXI. Század Intézet, Boris Kálnoky, az MCC Média Iskola vezetője – kiszólt az emelvényről a nézőtérre, ahonnan is gyalázta a PestiSrácok.hu újságírói munkáját, Huth Gergelyt és engem, mint egykori pártállami újságírót.

Seres tudta, hogy a nézőtérről nem illik visszaszólni, bekiabálni. Legalábbis a nemzeti, konzervatív oldal nem szokta. Ezt ő tudta. Hallgattunk és csodálkoztunk. Ők ilyenek. Gyávák. Hazugságaikat soha nem tudnák igazolni. Képtelenek szemtől szemben érvekkel vitatkozni. Helyette jelentett a Soros-féle Telexnek. S ők tették, amit tenni kellett. Egy jót dezinformáltak.

A vezető képen Stefka István, a Magyar Újságírók Közösségének (MÚK) ügyvezető főtitkára, balján Murányi László 56-os újságíró, jobbján Kósa Csaba, a MÚK elnöke látható a szervezet alakuló ülésén. 1992. március 14-én alakult meg a KGB-s, kommunista múltjától (azóta is) megszabadulni képtelen Magyar Újságírók Országos Szövetsége ellenpontjaként a konzervatív újságírókat tömörítő Magyar Újságírók Közössége. MTI Fotó: Mónos Gábor