“Szevasztok, én meghalok!”

Nem Nagy Imre, nem a reform-kommunisták robbantották ki a forradalmat, nem a csalódott párttitkárok, párttagok harcoltak a szovjet tankok és a pufajkások ellen, hanem a pesti és budai srácok, az egyetemisták, a munkások és a magyar értelmiség nagy része, amihez csatlakozott a parasztság, és a vidéki városok döntő többsége. Össznépi felkelésről volt szó a szabadságért. Miért nem tesszük rendbe történelmünket?

Máig  sincs semmi rendben az 1956-os forradalom és szabadságharc körül. Az első szabadon választott parlament hiába szavazta meg az első törvényt, hogy 1956 forradalom és szabadságharc volt, tehát nem ellenforradalom. Az Alaptörvénybe, a Nemzeti Hitvallásba hiába került be 2010-ben a kétharmados többséggel bíró jobboldali kormány idején, hogy 1956 egyenes folytatása volt a rendszerváltásnak, mégis e nemzeti felkelés még mindig nincs a helyén: sem az oktatásban, sem a köztudatban, sem a politikai megítélésben, sem a művészet és kultúra területén. Továbbra is folyik a ködösítés, a hazugságkampány, a dezinformáció, a forradalom kisajátítása, elcsaklizása a balliberális erők és a volt kommunisták szellemi örököseinek részéről. Nem Nagy Imre, nem a reform-kommunisták robbantották ki a forradalmat, nem a csalódott párttitkárok, párttagok harcoltak a szovjet tankok és a pufajkások ellen, hanem a pesti és budai srácok, az egyetemisták, a munkások és a magyar értelmiség nagy része, amihez különböző módon csatlakozott a magyar parasztság, és a vidéki városok döntő többsége. Össznépi felkelésről volt szó a szabadságért, a függetlenségért az idegen elnyomás ellen, a megszállás ellen, amit teljes szívből támogatott a fegyverrel nem harcoló civil lakosság. Az általános iskolákban, a gimnáziumokban még mindig nem elégséges az oktatás, nevelés 1956-ról, mert ezek a kamasz fiatalok egyrészt azt sem tudják, hogy mi volt ötvenhatban, másrészt többen azt hiszik, hogy ellenforradalom volt. Kérünk végre szigorú elszámoltatást a forradalom és szabadságharc tanításáért. Ez nem egyéni ügy. Itt nem lehet egy tanár független, hogy azt tanítson amit akar. Ezerkilencszázötvenhatot úgy kell tudniuk a magyar diákoknak, mint a Himnuszt. Mert Himnuszt, áhítatot jelentettek azok a csodálatos napok a magyar nép számára akkor október 23-tól november 4-ig, a véres megtorlás kezdetéig.

Hogy milyen nagy a zűrzavar jól jellemzi, hogy máig nem tisztázódott: kik lőttek 1956 október 25-én, azon a véres csütörtökön a Parlament elé terelt védtelen tömegbe – a Földművelésügyi Minisztériumból, a Parlamentből (ahol Nagy Imre tartózkodott) avagy a szovjet tankokból- és hányan haltak meg. Csak kétszázan vesztették az életüket vagy ezerkétszázan, ahogyan a legtöbb kutatás ezt igazolja. Miért ez a titkolózás? Milyen bálvány ledöntésétől tartanak? A felelős arcok itt éppúgy rejtve maradnak, mint ahogy a legtöbb sortűz elrendelőinek parancsnokai. Miért nem tesszük rendbe történelmünket? Huszonöt évvel a rendszerváltás után mi ennek az akadálya? Miért van az, hogy a korabeli statisztika  és a jelenlegi feldolgozások alapján az 1956-os forradalom és szabadságharc, valamint a megtorlás összes halálos áldozatainak számát 2500-3000 főben állapítják meg. Rejtegetni kellett a valódi igazságot? Jobbágyi Gábor jogászprofesszor kutatásai azonban más igazságot derítettek fel. A közbeszéd szerint a forradalom leverését követően 200 ezer magyar honfitársunk menekült Nyugatra. Holott a hivatalos statisztika alig több mint 151 ezer illegálisan külföldre távozóról számol be. Akkor mi lett a több tízezerrel? A Nyugatra távozottak 200 000-es  létszámáról évtizedekig sulykolt adat nem azt takarta, hogy így több tízezer halottat el lehetett tüntetni a statisztikából? A professzor számításai szerint a harcok közben, sebesülések miatt, a megtorlás miatt-kivégzések, agyonverések- legalább húszezer ember meghalhatott. Tehát ezért volt ez a kozmetikázás, mert a Kádár-rendszer nem tudott volna elszámolni az eltűnt, hiányzó tízezrekkel. Ezért kellett ennyi disszidenst kreálni.

A szovjet kiskatonák, amíg nem tudták, hogy kik ellen harcolnak, kegyetlenkedtek és eszeveszetten pánikban voltak. Ezért lőttek mindenre, ami mozgott. Ebben a vérengzésben persze részt vettek a szovjet katonákon túl a volt ávéhások, az elvakult kommunisták, és a pufajkások. Sok pesti és budai srác, sok melós halt meg fegyvereik vagy kezeik által. Mementó az a történet, amely egy 16 éves önkéntes mentőápoló, Magyar Katalin haláláról szól. 1956 november 7-én az a mentőautó, melyben ő volt az ápoló, egy kilencéves gyermeket szállított az Andrássy úton. Egy szovjet tank sorozatot lőtt  a vöröskeresztes mentőautóba, melytől a gyermek azonnal meghalt. Magyar Katalin súlyos sérüléseket szenvedett. Mikor társai kihúzták a kocsiból a fehérköpenyes lányt, a tank újabb sorozatot lőtt a fehér köpenyes sebesültre. Utolsó szavai ezek voltak társaihoz: “Szevasztok, én meghalok!”

Ilyen tragikus történet az ötvenhatos forradalomról számtalan volt. Miért egy jogászprofesszornak, Jobbágyi Gábornak kell kiderítenie és nem egy történésznek, hogy mi történt a valóságban a forradalom napjaiban? Ezek a kérdések a rendszerváltás utáni évtizedek után talányosak. Miért nem történik lépésről-lépésre a forradalom eseményeinek valódi tisztázása? – játék- vagy dokumentum filmek, akár regények által. Mansfeld Péter, a fiatal kamasz meggyilkolása is filmre illik. Akasztásakor a hóhér parancsot kapott, hogy ne rögtön haljon meg a fiú. A kötél végére a csomót úgy kötötték meg, hogy tizenhárom percig szenvedett az akasztófán, amíg vége nem lett szomorú, de hősies életének. Az igazságügyi orvos szakértő egy szót sem szólt. Ilyenek voltak ők! Az tény, hogy az akasztás során kínlódni hagyták a ,,javíthatatlan, konok ellenforradalmárt”, ezzel még az utolsó perceiben is büntették. A felfoghatatlan kérdésekhez tartozik az is, hogy miként nézhették szenvtelenül, miként járulhattak nevükkel (dr. Fáber  Viktor bírósági orvos, dr. Szabó Ernő börtönorvos) ehhez a gyilkossághoz a hippokratesi esküt tett jelenlévő orvosok? Ennek a hallgatásnak, eltussolásnak kell véget vetni! Legyen mindenki számára nyilvános, elérhető, hogy mi történt 1956-ban. Ennek a lehetőségnek a biztosítása a mai politikai vezetés kötelessége. Ezt kívánja a jövő nemzedéke.