Göncz

Halottról jót vagy semmit – tartja a közmondás. Göncz Árpád néhai köztársasági elnökről – mindenki Árpi bácsijáról – én szeretnék jót mondani, de mégsem tudok.

Személyesen ismertem, még a nyolcvanas évek elején mutatott be neki valaki, hogy segítsek, mint rádiós egy ügy megoldásában. Idősek otthonában visszaélések történtek, ennek tényfeltárásában kérte közreműködésemet. Göncz határozottan jó benyomást keltett bennem barátságos kis bajuszával, tudtam, hogy remek műfordító, mélyebben azonban nem ismertem a múltját. Ezért örültem kezdetben amikor köztársasági elnökké nevezték ki.

Milyen jó –  gondoltam – , hogy negyvenöt év után, Antall Józseffel két polgári értékrendet vállaló államférfi irányítja az országot.

Hamar kiderült hovatartozása, rejtett elkötelezettsége az ország sorsát megrontó balliberális erők iránt. Szegény Antall Józsefnek, aki Gönczöt ajánlotta köztársasági elnöknek finoman szólva sem viszonozta bizalmát. Ott feküdt keresztbe a nemzeti egység megvalósításának, ahol csak tudott.

Kezdődött a törvénytelenül megszervezett taxisblokáddal, amikor mint a honvédég főparancsnoka gúzsba kötötte az Antall kormány kezét, mert sietve kijelentette, hogy a hadsereget az ország életét megbénító taxisok ellen nem lehet bevetni. A kormánynak egyébként sem volt szándékában az erőszak alkalmazása, de alkalmas fegyvert jelentett ekkor ez a köztársasági elnöknek a jobboldali kabinet lejáratására. Göncz kiválóan játszotta a ráosztott szerepet.

A taxisblokádnál letért a pártatlanság, a semlegesség útjáról és tovább mélyítette a válságot, a zűrzavart.

Kövér László 1997 márciusában a Narancsnak adott interjújában így vélekedett erről: “Göncz a kormány megdöntését is magába foglaló akcióban a szervezők mellé állt. Ezt én pszichikai bűnsegédségnek nevezném, amikor végig autózott a barikádok mentén, akik bűncselekményeket követtek el2.

Így nem lehetett a véletlen játéka az sem,- ezt meg is írta Csurka István a történések aktív megfigyelője és átélője, remek könyvében az Esztétában -, hogy a köztársasági elnök beterjesztette az amnesztiatörvényt, amely nem elsősorban a törvénytelenségben részt vevő taxisok és fuvarozók számára adott közkegyelmet, hanem a szervezők, az SZDSZ kemény magja számára is.

Nem sokkal később, Göncz akkor is sikeresen játszotta a ráosztott szerepet, amikor Antall József miniszterelnök a Magyar Televízió és a Magyar Rádió alelnökeire vonatkozó kinevezést az asztalára tette. Ennek aláírását is megtagadta.

Göncz Árpádnak ez alkalommal is elgurult a tolla, így a médiaháború teljes fokozatára kapcsolhatott. Akkor még a jobboldalinak tartott MDF-es Debreczeni József az aláírás vétója miatt ,,ficamnak”, a magyar közhatalom szervezetében lévő ,,idegen testnek” nevezte Gönczöt.

A társadalom egy minimális csoportjának, jelesül az 56-os bajtársaknak elege lett Göncz dicstelen szerepjátékából. Elszakadt náluk a cérna.

1992. október 23-án Árpi bácsi nem mondta el ünnepi beszédét a Parlament előtt, mivel a különböző 56-os szervezetek veteránjai “belé fojtották” a szót. Boross Péter akkori belügyminiszter szerint az 1956 után életfogytiglani börtönre ítélt, egykori cellatársai felháborodtak azon, hogy Göncz nem írta alá a Zétényi-Takács féle törvényjavaslatot. Göncz megakadályozta a történelmi igazságtételt, s ezzel tovább mélyítette az ország megosztottságát. Ez a seb máig ég, a folyamat máig tart.

Azt is a tényekhez tartozik, hogy a rendszerváltás után is folytatódott az a borzalmas tendencia, miszerint a sajtó több, mint kilencven százaléka a balliberálisok és a szocialisták kezében maradt. Emlékezzünk rá, ez a paktum talán legfontosabb kitétele volt…

Továbbra is azt írtak az elvtársak megbízásból, amit akartak, ott járatták le az MDF-kormányt, ahol lehetett.  Közben Göncz köztársasági elnökként a La Stampa  olasz napilapban segítségért kiáltott: “Magyarországon nincs szólás- és sajtószabadság, a jobboldali veszély erősödik!”. Magyarország ócska lejáratása külföldön, nem napjaink balliberális megmondó-embereinek szellemi terméke.

1994 után a Horn-Kuncze (MSZP-SZDSZ) kormányzás kezdete után látványosan alább hagyott az államfő aktivitása. A Bokros-csomag bevezetésekor Göncz hallgatott. A „mór” megtette kötelességét, eljátszotta a szerepét… Nos, ezek a tények. Ezért furcsa számomra, amikor azt hallom a  balliberális oldalról, hogy Göncz Árpi bácsi a nemzet egységének legfőbb letéteményese. Mécs Imre már úgy fogalmazott a temetésen majd a Kossuth téri gyűlölet beszédében volt rabtársáról, hogy a nemzet apja, védelmezője volt. Nos én, és még talán pár millióan a tények, és cselekedetek tükrében máshogyan gondoljuk.

Mindenki Árpi bácsija, talán mégsem volt mindenki Árpi bácsija!

És ezt a határon túli magyarság is így gondolhatja. Hiszen mit keresett Göncz Erdély és Románia egyesülésének 80. évfordulója megünneplésekor, 2002-ben a Kempinski Hotelben? Mit keresett ott azon a pezsgős koccintáson, ahol Adrian Nastase román miniszterelnök, és a szocialista Medgyessy Péter magyar miniszterelnök, valamint Kovács László magyar külügyminiszter társaságában emelte poharát Erdély végleges elszakítására?

Meghasonlás.

Ez persze nem új keletű pszichológiai kitétel főszereplőnknél. Kovács Béla kisgazda főtitkár személyi titkáraként indult a második világháború után. Ismert tény, hogy, Kovács Béla a kisgazdapárti politikusok közül a legmarkánsabban képviselte a nemzeti érdeket és állt ellen a moszkoviták hatalmi törekvéseinek. 1947. február 25-én beteljesedett a sorsa, a szovjetek letartóztatták s elhurcolták. S ezek után Göncz, a volt kisgazda, az ötvenhatos elítélt mit keresett a volt komcsik  társaságában? Meghasonlás.

Göncz Árpádot eltemették. Az állami méltóságok mellett Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke magánemberként, hitvesével együtt lerótta kegyeletét. Néhányan a megemlékezők közül beszóltak neki: ,,  Szégyellje magát!” ,, Fúj, mit keres ez itt köztünk?!”. Még aznap este Orbán Viktor a muravidéki Lendván ezt mondta Gönczről: “ma adtuk meg neki a végtisztességet, amely őt, mint mindannyiunk  vagyis a nemzet köztársasági elnökét különösen is megilleti. Köszönjük, amit a hazáért és értünk tett”.

Voltaképpen ki szégyellje magát? A balliberálisok még tisztességesen temetni sem tudnak.

Fotók: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu