Osztódás

Ezekben a napokban különleges párthasadás kezdeteit láthatjuk a Jobbiknál. Egy ideje már zajlik Vona Gábor cukikampánykodása, szelíd motorosként tünteti fel magát, most pedig hirtelen három alelnökétől (Apáti István, Novák Előd, Szávay István) gyorsan és határozottan meg akar válni. Az ok: túl radikálisok. A PestiSrácok.hu elsőként idézte Vona pártelnök magyarázatát: „…olyan személyekkel tudunk a legjobban felkészülni a kormányzásra, akik már kormányoznak. Ezek pedig a polgármestereink”.

Ezzel a gondolatmenettel nincs is baj, mert minden párt szeretne egyszer a hatalomba kerülni, így a Jobbik is. A probléma azonban többrétű.  A Jobbik vidéki bázisa fellázadt a döntés ellen és nem tudja elfogadni ezt a fajta néppártosodást, finomkodást.

Másrészt nem egészen világos, hogy ki a radikális és ki nem.

Éppen Vona Gáborra és szűk körére jellemző, hogy különböző fórumokon rendszeresen gyalázzák a magyarság legnagyobb hőseit. Számukra Kossuth, Petőfi, a 13 aradi vértanú nem mások, mint a felkent Habsburg király ellen lázadó „kommunista” rebellisek, akiket joggal gyilkolt le Haynau. Ez a gondolkodás viszont minden radikalizmust meghalad, sőt nemzet-és magyarellenes.

Aztán Vonáék nem egyszer inkább a baloldal felé húznak – pedagógus sztrájk, egészségügyiek elégedetlenségének támogatása-, a kormányzat ellen lépnek fel az MSZP-vel karöltve. A korrupció elburjánzását nem a szocialistáknál, a liberális baloldalnál látják, hanem egyenesen a Fidesznél.  Nem véletlen tehát, hogy a pártelnök belső ellenzéke mást sejt Vona úgymond pártmegújításán: „dávidibolyáskodással” vádolják a párt elnökét.

„A dávidibolyáskodás” viszont azt jelentheti, hogy a pártot egészen más irányba vezeti Vona Gábor. Tudjuk és ez tény, hogy Dávid Ibolya, az MDF valamikori elnökének néhány társával együtt sikerült véglegesen szétvernie a Magyar Demokrata Fórumot. Kizárta a parlamenti frakcióból a párt alapító atyáit: Lezsák Sándort, Balsai Istvánt, Horváth Balázst és a többi pártalapításban részt vett országgyűlési képviselőt. Ezzel ténnyé vált a pártszakadás 2004-ben. Lezsák vezetésével 2004. december 6-án megalakult a Nemzeti Fórum és létrehozták a Nemzeti Fórum Országgyűlési Csoportját.

Az MDF-ben azok maradtak, akik a baloldal kegyeit keresték.

Ebben érdekes módon Dávid Ibolya segítségére volt az MSZP és Gyurcsány Ferenc. A szocialisták támogatása nélkül nem sikerült volna szétszedni az MDF parlamenti frakcióját. Ennek jelei már 2002-ben, az országgyűlési választások idején látszottak, amikor is Dávid Ibolya nem volt hajlandó elfogadni a Fidesz jobbkezét, magyarán a szövetséget. A pártelnök asszony és követői innentől kezdve a parlamenti ügydöntő szavazáskor a szocialistákkal, egyáltalán a baloldallal szavazott egészen 2010-ig, az újabb országgyűlési választásokig. De ennek már később nem volt jelentősége, hiszen az MDF megszűnt parlamenti párt lenni.

A lepel akkor hullott le végérvényesen, amikor először Almássy Kornélt, az Ifjúsági Demokrata Fórum elnökét, az MDF alelnökét kizárták a pártból, belekeverve a megfigyelési botrányba (UD Zrt. ügy), aztán minden illúzió végleg elszállt, amikor a baloldaliságáról, katasztrofális pénzügypolitikájáról és végtelen hozzá nem értéséről hírhedt Bokros Lajost jelölte az MDF az Európai Unió parlamenti képviselőjének.

Pártosztódást ismeri a magyar politikatörténet. „Szalámi – taktikának” is nevezték, amelyben élen járt 1945 után a Magyar Kommunista Párt, a későbbi Magyar Dolgozók Pártja. Ügynökei beépítésével, erőszakkal, választási csalással szétverte, leszalámizta a Magyar Szociáldemokrata Pártot, a Független Kisgazda Pártot és a Kereszténydemokrata Néppártot. Sok nemzetgyűlési képviselőt börtönbe zártak (például Kéthly Annát, a Nemzetgyűlés alelnökét, MSZDP), agyonverték (Riesz Istvánt, szociáldemokrata igazságügyminisztert), Szovjetunióba hurcolták, mint Kovács Bélát, az FKGP főtitkárát, másokat emigrációba kényszerítettek- a többi között Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnököt, Kovács Imrét, a Nemzeti Parasztpárt elnökhelyettesét, Peyer Károly, az MSZDP elnökét és Varga Béla kisgazda nemzetgyűlési képviselőt, Barankovics Istvánt, a Demokrata Néppárt elnökét. A kommunisták szovjet segédlettel mondhatni megsemmisítették a magyarországi, választási többséggel legitimált politikai elitet.

A rendszerváltás utáni évek is erről szóltak, csak ezeket nem kisérték gyilkosságok, kivégzések, börtönbe vetések, koncentrációs táborokba zárások. A volt kommunisták, az MSZMP-sek, MSZP-sek finomabb eszközökhöz nyúltak. A túlélés nagy művészei újra ruhát cseréltek, új arcot öltöttek. Most kapitalistává, nagyvállalkozóvá, bankárrá, üzletemberekké váltak. Moszkva, a szovjetek nyalása helyett Brüsszel és Washington imádóvá léptek elő.

Az ügynökbeépítések, az ármánykodás, a hamiskodás, a korrupció, a politikai zsarolás megmaradt.

Mi is történt? A legnagyobb rendszerváltó párt, az MDF széteséséről már írtam. Ott a dávidibolyázás előtt még volt egy jó adag „szabóivánozás”, amikor is Szabó Iván megalapította az MDNP, a Magyar Demokrata Néppártot, ezzel jócskán meggyengítette az MDF-et. Itt is voltak előjelek. Pénzügyminiszterként feltőkésítette azokat a bankokat, amelyeknek vezetői ezer szállal kötődtek a magyar balliberális oldalhoz, az IMF-hez, amely pénzügyi politikájával jónéhány országot tönkretett. Szabó Iván állítólagos nemzeti hovatartozása akkor bizonyult végérvényes hamisnak, amikor a 2002-es országgyűlési választáskor ott jeleskedett a Centrum Párt létrehozásában.

Az a négy százalék éppen elegendő volt ahhoz, hogy a FIDESZ Polgári Párt ne maradhasson tovább a hatalomban.

Itt is az MSZP-SZDSZ fémjelezte balliberális oldalnak kedveztek, akik aztán nyolc év alatt az államcsődbe vezették az országot. Nem szabad megfeledkezni a Keresztény Demokrata Néppártról sem. E nagy múltú párt pedig a „giczysedés” felé haladt, valószínűleg balliberális segítséggel. Giczy György, mint a KDNP elnöke 1997-ben a pártszakadásba vezette a pártot, parlamenti frakciójuk megszűnt. Csak a Varga László, majd Semjén Zsolt által vezetett új KDNP került vissza a parlamentbe 2002-ben, már a Fidesz szövetségeseként.

Giczy György, a keresztény, jobboldali párt volt elnöke ma baloldali sajtóorgánumokba ír. Ádáz ellensége a jobboldalnak, a nemzeti kormánynak.  A politikatörténelemben (az igazi történelemhez hasonlóan) tehát semmi sem véletlen és semmi nem új. Az MSZP bármennyire is széthullott Gyurcsány Ferenc áldásos tevékenysége nyomán, azért a befolyása még távolról sem szűnt meg.

És akkor hogyan vélekedjünk a Jobbikról, Vona Gábor elnök új irányvonaláról? Egészen pontosan nem lehet most tudni, kiket akar megszólítani. A radikálisokat, a gárdásokat avagy a szocialisták „árváit”, akik a baloldaltól várták szociális gondjaik megoldását – nem jött be – és most szabad vegyértékként bárkihez csatlakoznának, aki a többet ígér nekik.

A Jobbik legnagyobb gondja mégis az, hogy nincsenek „arcaik”. Azaz nincsenek olyan súlyú politikusaik, akik a kormányzás különböző szakterületein elismerést vívhatnának ki maguknak. Nincsen meg a Jobbiknak az a holdudvara, amelyik egy választási győzelem esetén eséllyel támogathatná a Jobbik kormányát.

A Jobbik pusztán egy érzelmi párt.

Az emberek egy része azért támogatja pártot, mert úgy véli, hogy gondjaikra megoldásokat tudna találni. A politikai gyakorlat azonban mást igazol. A Jobbik eddig nem tudott érdemleges válaszokat adni az egészségügy problémáira, a pedagógus gondokra, a nagyon fontos gazdasági kérdésekre és szociális problémákra.

Egyes esetekben a Fidesz után kullog, például a migránsügyben, máskor pedig a baloldallal ért egyet.

Vonáéknak nincs karaktere. Ide-oda csapkodnak. Az emberek a közérthető, egyértelmű üzeneteket szeretik. Ezért gondolom, talán korai ez a váltás. A párt belső viszonyait, ideológiáját kellene először rendezni, tisztázni. Ellenkező esetben csak a Jobbik több részre szakadására lehet számítani. Hogy ebben mennyi lesz, vagy van a baloldalnak? – nem tudom, majd az idővel azt is megtudjuk.