A magyarok vére

Ha az 1956-os forradalomra és szabadságharcra gondolok, mindig Albert Camus, nagy francia író sorai jutnak eszembe, aki kommunista létét megtagadva ezt írta a magyar népfelkelésről: “A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét… A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol,-még közvetve sem-igazolják a gyilkosokat”.

Camus-nek szavai igazodási pont maradt Magyarország és a világ számára hatvanegy év után is. Bármennyire próbálják kisebbíteni, bemocskolni a szabadságért folytatott küzdelmünket a hazai balliberálisok egy része, ez nem fog sikerülni, amikor a világ nagy költői abban az időben imába foglalták a magyarokat,  s ezt gondolták rólunk: Gloria Victis, azaz Dicsőség a Legyőzötteknek! Arnulf Överland, norvég költő írta:

“Ha elfeledjük Magyarországot, marad -e / jogunk élni,/ s ki fog küzdeni majd/ éppen miértünk?”

Jean Cocteau így látta e kis ország népét, amelyik szembe  szállt a világ legnagyobb szárazföldi hadserege, a szovjet megszállókkal szemben:

”Drága magyarok, Ti csillagok az égitestek között!”

Cocteau ritka francia, sok rosszat kaptunk e nép kormányától, de válságos időben milyen szépen beszél rólunk. Talán nem tűnik nagyzolásnak, de ma, ebben a veszélyes világban Európa több nemzete ismét szeretné követni a magyar utat, a magyar példát, amely nem szól másról, mint az európaiság megőrzéséről, a nemzetállamok fennmaradásáról, Európa megmentéséről.

Szerencsém van, hogy még időben, több mint húsz éve kerestem meg azokat az ötvenhatosokat – csaknem száz interjú -, akik hiteles tanúként számoltak be a forradalom kitöréséről, a harcokról, a küzdelmekről és az azt követő megtorlásról. Az Oral history (elbeszélt történelem) az egyik legfontosabb műfaj a valóság feltárására. Most már a történetkutatásban is polgárjogot nyert.

A PestiSracok.hu új honlapján (http://56loveszarkai.pestisracok.hu/) több egyedülálló hangfelvétel, írás található, amelyeket az elmúlt évtizedekben készítettem. Sokan közülük már sajnos nem élnek, így a Pongrátz testvérek, Gergely és Ödön, Király Béla, Rácz Sándor, Kopácsi Sándor és sokan mások. Igyekeztem, hogy a még ma élőkkel is tudjak ismét beszélni, mint Wittner Máriával, Pákh Tiborral vagy Regéczy-Nagy Lászlóval. De megkerestem olyan alakokat is, akik elárulták a forradalmat, akiket beszerveztek a kommunisták, hogy megfigyeljék a volt ötvenhatosokat. Azóta súlyos bűntudat gyötri őket.

Jó szívvel ajánlom tehát e ritka gyűjteményt meghallgatásra, elolvasásra.

Most azonban ezekről a hősökről, néhányukról úgy írnék, ahogyan megismertem őket. Erről keveset tudunk. Vagyis arról, hogy életüket áldozták fel a szabadságért, éveket börtönben töltöttek, kockáztatták egzisztenciájukat és mégis többen milyen méltatlan körülmények között éltek, élnek még mindig a rendszerváltás után is.

Wittner Mária, akit először halálra, majd életfogytiglani börtönre ítéltek, a rendszerváltozástól sokat várt. Levelet írt volt rabtársának, a köztársasági elnöknek:

“Az esett rosszul, ahogyan egy idő után képviselte a magyar nemzetet. Írtam neki egy levelet, hogy olyan társaink vannak, akik a betevő falatot nem tudják megvenni. Felírtam egy-egy címet, és akkor küldött védenceimnek húszezer forintot. Én magam sohasem mentem Göncz Árpádhoz. Őértük mentem, akik ugyanolyan nyomorúságban éltek, ahogyan előtte. Amikor megtaláltam Kati sírját (harcostársa, barátnője, Sticker Katalin, akit kivégeztek), akkor gondoltam arra, hogy jó lenne mellette feküdni.”

Megjegyzem Wittner Mária máig hűséges maradt 1956-hoz és társaihoz. Egy Duna-parti kisvárosban él szerény körülmények között, nem pártállami nyugdíjból.

Az Antall-kormány nagyon sok nyomorgó ötvenhatosnak biztosított egy 15-20 négyzetméteres lakást a mátyásföldi volt szovjet laktanyában. Ott találkoztam Tollasi Ilonával. Egy szék már nem fért a szobába, így az ágyon ülve beszélgettünk. Ilona a Baross téri fegyveres csoporthoz tartozott, majd a Péterffy Sándor utcai kórházban működő ellenállókhoz csatlakozott. Dolgozott a konyhán, főzött a forradalmároknak, röpcédulákat terjesztett. Dupla nullás ügyben először halálra, majd életfogytiglanra ítélték. Amikor tíz év után kiszabadult egyedül maradt. Szerelmét kivégezték. Eörsi István író – akit elítéltek reformkommunizmusáért – nemes egyszerűséggel a fegyveres harcokban részt vevő nőket utcalányoknak nevezte egyik könyvében. Ilonát ezt bántotta leginkább.

Ahogyan fogalmazott:

“…nem az fáj, hogy le kellett ülnöm a kiszabott büntetést, tönkre tették tizenkilenc évesen az életemet,  az viszont fájt, ahogyan az emberek vélekedtek rólunk és soha nem kerülhettem vissza a társadalomba.”

“Kádár azt kiabálta az arcomba, nem bírom tovább!”- mesélte Rácz Sándor, a Központi Munkástanács volt elnöke, aki megakadályozta, hogy rögtön leigázzák a megszállók Magyarországot. Izsákon kerestem meg, egy tisztes parasztgazdaságot vezetett, miután kiszabadult a börtönből. A szovjet hadsereg túlerejével leverte a forradalmat, de még hónapokig ellenálltak a munkástanácsok a Kádár-kormánynak. Hideg tél volt, a konyhában ültünk, ropogott a sparheltben a tűz és ugyanilyen tűz égett Rácz Sándor szemében, ahogyan felelevenítette a forradalom napjait.

Volt, aki gyenge volt és elárulta a forradalmat, besúgónak szegődött.

Vaszy Viktort, Ilia Mihályt, Czine Mihályt és Péter Lászlót figyelte. Az ügynöknek is van lelkiismerete, Polner Zoltán újságíró, költő, néprajzos 2002-ben felfedte magát, a nyilvánosság elé lépett. A családja, a felesége is akkor tudta meg, hogy kivel él együtt. Azt mondom a kommunista rendszer s annak mozgatói voltak az igazi bűnösök, akik tízezreket kényszerítettek cinkosságra. Az ő tettük volt a megbocsáthatatlan, számtalan emberi tragédiát okozva. Nem mentem fel Polnert, hiszen a lelkiismerete őt gyötörte. Amikor megkerestem szegedi lakásában egy forró nyári napon, az összes ablakon le volt húzva a redőny. Nem engedett fényt magához. Véletlen? Nem hiszem.

Végül, de nem utolsósorban a legendás Pongrátz testvérekről beszélnék, akik a Corvin-közben harcoltak. Kettőjükkel a Kiskunmajsához közeli Marispusztán találkoztam. Minden pénzüket az Ötvenhatos Múzeum és a Csete György építész által tervezett 56-os kápolnára költötték. Ott, a pusztán, a kis múzeumban és kápolnában emlékeztünk a Pesti Srácokra, a Corvin-köz harcosaira. Tudjuk  Budapesten dúltak a harcok és nem a Kiskunságban. Az fájt nekik, hogy nem a forradalom fő színhelyén, a fővárosban, a Corvin-közben alapíthattak 56-os múzeumot. Gergely csupa szív ember volt. Elérzékenyült, könnyezett, amikor elesett bajtársairól esett szó.

Igazi magyarként viselkedett. Marhapörkölttel várt, mondván messziről jött ember nem éhezhet. A múzeumház melléképületében laktak bátyjával. Nyaranta Kárpát-medencei magyaroknak ifjúsági tábort szerveztek. Bővíteni szerették volna. Terveiket Gergely halála szakította meg. Indult volna Budapestre egy 1956-os konferenciára, de induláskor kocsijában érte az infarktus. Talán belefáradt a küzdelmekbe.

Ajánlom tehát meghallgatásra, elolvasásra és tovább gondolkodásra új honlapunkat.

Tapasztalatom szerint egy valami közös volt ezekben az ötvenhatosokban: a rendszerváltás után sem engedtek az 56-ból. Talán ide illő egy kanadai költő  Watson Kirkconnell versrészlete  a magyar forradalomról:

“Dicsőség a hős lányoknak, fiúknak,/ Kik puszta kézzel is megfékezék/ Páncélosát a mezozoikumnak,/ Az éj honának vértes hüllejét.

Nyugat nem mozdult, és a Brontosaurus/ Tiporva, bőgve vetette magát/ Mindenüvé, hol az ifjonti kórus/ Végsőkig zengte szabadságdalát. / A költő gyötrődésén átremeg/ A magyar szellem, s eljő, halhatatlan/, Megváltani még az embernemet.”