Gyásznap

Egyáltalán nincs rendben 1956. november 4-e, a magyarság vérbe tiprásának napja. Azaz a szovjet invázió kezdete és mindaz, ami utána következett. Nem volt tisztázás, nem volt igazságtétel! Még csak azt sem tudjuk, hány tízezer, később disszidensnek bélyegzett magyar hőst gyilkoltak meg névtelenül. Pedig amíg nincs igazság, nem lehet megbocsátás, nem lehet megbékélés sem. Marad a gyásznap.

Muhi, Mohács, Világos, Trianon és 1956 november 4-e a magyarság gyásznapja, a vereség és a kudarc szimbóluma. Ezeken a gyásznapokon, gyászhelyeken mindig a számbeli fölény, a túlerő, a belső árulás győzte le a magyarokat és nem az ellenfél vitézsége, a bátorsága.

Ugyanakkor a nemzeti identitástudat, a szülőföldhöz, hazához tartozás érzése ezekben az esetekben erősödött meg igazán, ekkor vált egyértelművé, hogy nagy dolgokat csak közösen lehet véghezvinni, az árulókat és a labancokat ki kell, hogy vesse magából a nemzet. Sajnos ez nem történt meg. Ez különösen fájó az 1956-os forradalom-és szabadságharc esetében, amikor is a szovjet hadsereget magyar politikusok hívták be Magyarországra, és az azt követő véres megtorlásban a kommunista magyar politikusok, az ávéhásokból átvedlett pufajkások, az ügyészség és a bíróság vezető szerepet játszottak. Természetesen az elvakult, megfélemlített tízezrek támogatásával. Az újabb kutatások szerint a harcokban elesett, sortüzekben meghalt, koncepciós perben kivégzett, agyonvert emberek száma meghaladta a húszezret, de akár negyven ezer honfitársunk is meghalhatott a hazáért. Ami szégyen tehát, hogy a rendszerváltás után elmaradt az igazságtétel, elmaradt a gyilkosok, a bűnösök felelősségre vonása. Ez sokakban azt a félelmet ültette el -ami máig is él -, hogy Magyarországon mindent szabad és akár ismét megismétlődhet az a borzalom, amit a magyar nép a Rákosi és a Kádár korszakban átélt. Nem jó ómen, hogy a bűnösök magas nyugdíjjal, békében élvezhetik az elharácsolt vagyonokat. Mint ahogy az sem jó előjel, hogy a 2006 október 23-ai rendőri brutalitást a védtelen tömeg ellen, lényegében bírói felelősségre vonás nélkül megúszta Gyurcsány Ferenc és rendőrtábornokai. 

A napokban kezembe került egy iratmásolat, a Budapesti Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsa ítélete, amelyet a Népköztársaság nevében hozott 1958. május 22.-én dr. Tutsek Gusztáv, a tanács elnöke. Rajta kívül aláírták Melegh Lajos és Bihari Lajos népbírák. Aki ebbe az ítéletbe beletekint az nem lát mást, mint a mérhetetlen elfogultságot, rosszindulatot és az eltervezett, megmásíthatatlan koncepciót. Ezt nevezték a kommunista időkben koncepciós pernek. Ebben a koncepciós perben a népköztársaság megdöntésére irányuló bűntettek miatt Nagy József és 12 társa ellen indult eljárás. Legtöbbjük huszonéves volt. Ma nyolcvan évesek lehetnének. Tizenhármuk közül hat embert halálra ítéltek és egyet életfogytiglanra. Bűnük a szervezkedésen túl a többi között tiltott határátlépésre vonatkozó feljelentési kötelezettség elmulasztása, vagy a ,,számszerűleg meg nem határozható gyilkosság bűntettében, mint bűnsegédként” való részvétel. Mi az, hogy számszerűleg meg nem határozható? Ez nem volt jogilag megalapozott, azaz nem volt meg, nem volt bizonyíthatón meg a gyilkosság tárgya. Ennek ellenére bitófára juttatták ezeket az embereket. Ide kívánkozik a nevük: Nagy József (21 éves), Szabó Lajos (27 éves), Forgács Ferenc (33 éves), Bárány János (27 éves), Ivicz György (29 éves) és Mécs Imre (24 éves). Mécs Imrét ítéletét végül is életfogytiglanra változtatták. Ebben a többi között nem kis szerepe volt a világhírű Kodály Zoltánnak – ezt Mező Gábor tollából, a PestiSrácok.hu-ból tudhatjuk meg -, aki levelet írt Kállai Gyula államminiszternek a forradalmárokért: “Az 56-ban kimentek hiányát hogyan pótoljuk, ha kiirtjuk az itt maradtakat, akik kimehettek volna.” A zeneszerző bátorságára vall – amíg ekkor számos híresség sunnyogott – , hogy hallatta szavát és külön kérte a halálra ítélt Mécs Imre ügyének felülvizsgálatát. Mécs így maradt életben. Mindenesetre-  ezekben az ítéletekben is benne van -, hogy a halált, mint főbüntetést követte az elítélt mellékbüntetése. Miszerint a népbíróság a bűnöst a ,,bárhol feltalálható teljes vagyonának elkobzására, mint mellékbüntetésre ítéli.” Ez vonatkozott a disszidensek vagyonára is. Így tudtak az elvtársak az internacionalizmus jegyében több tízezer lakáshoz, annak ingó és ingatlan vagyonához jutni. Amit még ma is élveznek a leszármazottak. Szép, ugye?

De hány száz ilyen és hasonló ítélet született? És hány ezer olyan ítélet, amit rögtön végrehajtottak a börtönben, a kihallgató szobákban, az árokparton, elhagyatott bányákban, amiről sem bírósági papír, semmilyen dokumentum nem maradt? Csak a közvetlen hozzátartozójuk vagy családjuk tudta, hogy bevitték a rendőrőrsre vagy a szovjet laktanyába a pufajkások és soha nem kerültek elő. Terjengett a hír, hogy olykor szétvert testű holtakat fogtak ki a Tiszából, a Körösből vagy a Dunából. A verőlegényeknek és a parancsot kiadóknak persze nyomuk veszett.

Ezért nincs rendben 1956. november 4-e, a magyarság vérbe tiprásának napja, a szovjet invázió kezdete és mindaz, ami utána következett. Miután nem volt tisztázás, nem volt igazságtétel, ezért nem lehetett megbocsátás, ezért nem lehetett megbékélés. Ezért gyásznap, ezért sirató nap november negyedike és ezért kötődik immár 59 éve a Halottak napjához. Budapesten, a szétrombolt fővárosban és más nagy városokban 1956 november 4-e után, szinte varázsütésre minden ház ablakában megjelentek a mécsesek. Ez karácsonyig tartott és a családoknak nem kis bátorsága kellett hozzá. A sok százezer mécses az elhunyt és megkínzott lelkekre emlékeztetett. Gyújtsunk most is ki-ki a maga ablakában egy gyertyát az elesett, kivégzett hősökért!

A vezető fotót a Halottak napján a 301-es parcellánál Horváth Péter Gyula készítette/PS