Horthy parlamentje

Most pihennek az országgyűlési képviselők, véget ért az országgyűlés őszi-téli ülésszaka. Persze csak elvben pihennek a képviselők, választókörzetükben folyamatosnak kell lennie a jelenlétüknek.

A magyar országgyűlés legkevesebb ezer éves, a IX. században – tudjuk Anonymustól – Pusztaszeren törvényhozó gyűlés volt, az első magyar országgyűlés, amely a honfoglalás jogi értelemben való kiteljesedését jelentette, a magyar államszervezet véglegesítését. Tehát államiságunk Európában a legkorábbi időktől fogva megkérdőjelezhetetlen. A koronát valójában I. István és a Corpus Juris Hungarici tették fel, ahonnan a magyar jogállamiságot keltezhetjük. Írott törvényeivel szabott új rendet a magyarságnak.

A viharos évszázadok – a török hódoltság, a Habsburg uralom, a német, végül a negyvenhat évig tartó szovjet megszállás – után a magyar történelemben mindig visszakanyarodtak a törvényességhez, a rendhez. Most is ezt a korszakot éljük, reméljük hosszú évtizedekig. Ezért kiemelkedő jelentőségű, hogy a rendszerváltás huszonegyedik évében, 2011. április 25-én, kétharmados többséggel, megszületett Magyarország új alaptörvénye, amely végleg megszüntette a még több pontban érvényes, 1949-es szocialista alkotmányt.

Magyarország húsvéti alkotmánya többek között kimondja: „Magyarország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállásával a jogállami viszonyok ténylegesen megszűntek”

Bár az alkotmányos rend helyreállítására az Ideiglenes Nemzetgyűlés kísérletet tett 1944. december 22-én, az új megszállók, a szovjetek mindent elkövettek, hogy akadályozzák a szabad parlamenti választásokat, és 1945-től különféle törvényekkel korlátozták a polgári szabadságjogokat, a választójogot és a választhatóságot. Az ennek alapján lezajlott választásokon ugyan még mindig a polgári pártok győztek, azonban cselszövésekkel, erőszakkal, a szociáldemokratákkal egyesült kommunista párt a szovjet katonai megszállók aktív közreműködésével magához ragadta a hatalmat. Az új bolsevista típusú berendezkedés legitimációjának megteremtése céljából elkészült az új alkotmány, a sztálinista alkotmány, amelyet az 1949. évi XX. törvényként fogadott el az országgyűlés. Ebben, a látszólag demokratikus deklarációk mellett, olyan alapjogokat korlátoztak, mint a sajtószabadság, gyülekezési és egyesülési jog, választási jelöltállítási jog, az országgyűlés jogalkotási monopóliuma, vallásszabadság, személyi szabadság és a tulajdonhoz való jog. A hatalom középpontjába a kommunista párt került, először az MDP, majd az MSZMP elnevezéssel.

Nem véletlen tehát, hogy az új alaptörvényünk szerint, hazánk 1944. március 19-én elveszített állami önrendelkezését, visszaállítását 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítja.

Kellett ez a hosszú magyarázat, hogy eljussunk, illetve visszatekinthessünk a Horthy-korszak parlamentjének működésére. Mert a bolsevista történetírás negyven éven keresztül a Horthy-korszakot, annak működését, parlamentjét lefasisztázta, feudális, antidemokratikus, diktatórikus és egyéb jelzőkkel minősítette Mindez sokkal árnyaltabb. Érdemes kézbe venni Püski Levente nemrég megjelent könyvét – A Horthy-korszak parlamentjét –, amely tételesen elemzi, miként működött a parlamentáris demokrácia – ha bizonyos megszorításokkal is – Horthy kormányzása alatt.

Ha csak annyira működött volna a többpártrendszer Rákosiék és Kádárék állampárti rendszere idején, mint Horthy Miklós huszonnégy év kormányzása alatt, akkor Magyarország nem jutott volna a totális eladósodottság állapotába és nem került volna teljes önazonosság-válságba.

De hát olyan is volt a kommunisták parlamentje. Évente csak négyszer, két-két hétig ülésezett. Országgyűlési választásokat 1949. augusztus 20-a és 1989. október 23-a között mindössze nyolc alkalommal tartottak. Gondoljunk bele, negyven év alatt nyolc választás, amíg a rendszerváltás huszonhat éve alatt már hat országgyűlési választás volt. Nem beszélve arról, hogy a háttérből, az állampárt mondta meg, ki lehet a jelölt.

A Horthy-kori parlament működése 1920 februárjától kezdődött, egy véres, kommunista tanácsdiktatúra után és 1944. március 19-ig, a német megszállásig tartott. A választójog a Tanácsköztársaság bukása után kiszélesedett, szakított a dualizmus kori jogszűkítő szabályozással, a ,,megcsonkított ország” mintegy 40 %-ának biztosított választójogot, a nőknek és a férfiaknak egyaránt és titkossá tette a szavazást.

Az első nemzetgyűlési választások győztese a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja és az Országos Kisgazdapárt, melyek elvitték a mandátumok csaknem száz százalékát. Bethlen István kormányra kerülésével egyesítette a két pártot egy lojális, konzervatív elvek mentén szerveződő kormánypárttá, Egységes Párt néven. A stabilitásnak persze ára volt. A bethleni politika újra szűkítette a választásra jogosultaknak a számát, amely főként a szélsőséges pártokat, köztük a kommunista pártot érintette. Az ellenzék gerincét a különböző nevű liberális-demokrata formációk, az MSZDP (szociáldemokraták) és a keresztény tábor alkották.

A nemzetiszocialista irányzatú szélsőjobboldali pártok 1939 után erősödtek meg. Az arisztokraták aránya a törvényhozásban egyértelműen csökkent. A könyv szerzője, Püski Levente szerint a magyar közjogi hagyománynak fontos részét jelentette a törvényhozási függetlenség eszméje. Az, hogy a képviselők külső nyomástól, zaklatástól és befolyástól mentesen folytathatták tevékenységüket. Az autonómia részeként a Ház adminisztratív ügyeit saját apparátusa, a belső rendfenntartást pedig a parlamenti őrség, valamint a szolgálatra kirendelt rendőrök látták el. A rendfenntartó testületek tagjai csak külön engedéllyel és fegyver nélkül léphettek be az Országház épületébe, hiszen az állami erőszakszervezetek kizárása a parlamenti élet szabadságának szerves részét képezte.

Gyakorlatilag a jelenlegi házelnök, Kövér László hozott a parlament méltóságának visszaszerzéséért számos olyan rendelkezést, amely a két világháború parlamentjének mindennapjait jellemezte.

Ugyanúgy létezett akkor is képviselői mentelmi jog és összeférhetetlenség, mint most. Voltak napirend előtti felszólalások, indítványok, interpellációk. Ugyanúgy éles viták zajlottak a törvényhozás falain belül. Ami élesen különbözött a mai parlamenttől, hogy az országgyűlés 1927-től kétkamarás volt. A képviselőház tagjai közvetlen választások révén nyerték el megbízatásukat, a felsőház viszont meglehetősen összetett és bonyolult elvek mentén szerveződött meg. Itt helyet foglaltak arisztokraták, nagytőkések, egyházi személyek, katonatisztek, értelmiségiek, parasztok, iparosok.

A Horthy-korszak parlamentjének különlegesen nehéz időszaka volt a revízió, az elcsatolt, majd az anyaországhoz visszakerült területek jogállásának tisztázása, a zsidótörvények jóváhagyása, de legfőképpen a második világháborúba való belépés megszavazása. Ez már nemcsak a parlamentáris demokráciáról szólt, a megalkuvásokról, a meghasonlásokról, hanem az első világháborút követő igazságtalan békét szükségszerűen követő második világháborúról, amely a nagyhatalmak „játéka” volt, ahol a nagyhatalmak nyertek, a kis országok nagyokat veszítettek, különösen Magyarország.

Tudjuk, a politika, a politizálás nem veszélytelen szakma. Kevés olyan ország van, mint Magyarország, ahol a második világháború után annyi miniszterelnököt, országgyűlési képviselőt, politikust végeztek volna ki, mint nálunk. Azt is tudjuk, mindezek többnyire törvénytelenségek sorozatával valósulhattak meg.

Ennek ellenére, bármilyen politikai korszak is köszöntsön be Magyarországra, a jogállamiság betartása, a parlamentáris demokrácia minden ország számára létszükséglet. Ezek biztosítják számunkra a szabadságot, a függetlenséget, az önrendelkezést.

A címlapfotón Vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó és Gróf Bethlen István miniszterelnök, az országgyűlés után elhagyja az Országház épületét 1931. július 21-én.