Igazságot Magyarországnak!

Száz éve a gyulafehérvári gyűlés 1918 december elsején kimondta a magyarországi románok és Románia egyesülését.

Egyben kimondta azt is, hogy teljes nemzeti szabadságot kívánja megadni Erdély népei számára, egyenlő jogokat és teljes vallásszabadságot minden felekezet részére. Nem mondtak újat, hiszen Erdélyben a legszélesebb önkormányzatiság működött, megengedte az autónom testületeknek, hogy maguk állapítsák meg tanácskozási nyelvüket, a községi közigazgatástól kezdve egészen a megyei, központi kormányzatig. A nemzetiségek adminisztratív és vallási autonómiáját kiegészítette a gazdasági autonómia. Például a szász hétbírák erdei, a csíkmegyei nagy erdőségek, a marosszéki székely birtokosok közösségének nagy vagyona, a krassó-szörényi és naszódvidéki románok erdei és alapítványai csupa autonóm nemzeti vagyon volt. Erdély földjén – a Nagy-Románia létrejötte, a trianoni békediktátum előtt – az autonómia szellemétől volt áthatva a közigazgatás, a köz-és gazdasági élet, a vallásos élet, a civilizáció minden intézménye. A gyulafehérvári ígéretekkel ellentétben az erdélyi magyarok, románok, szászok széleskörű intézményeinek Románia egy csapással véget vetett, eltörölte az erdélyi intézményeket és balkanizálta a közigazgatást és a közszellemet Erdélyben.

Ez a mai napig így van.

Nem véletlen, hogy az erdélyi demokrácia több évszázados hagyományait nem akarják azzal feléleszteni a románok, hogy Erdélynek, netán Székelyföldnek autonómiát adnának. Még a végén a románok is kedvet kapnának az önrendelkezésre. Félnek tehát ettől a lépéstől, mivel az erdélyi, székelyföldi románságnak is elege van abból, hogy Romániában az eluralkodott korrupció magával rántja az Erdélyben élőket is.

Az eltelt száz év nem rendezte megnyugtatólag az erdélyi magyarság sorsát sem az oktatás, sem a kulturális élet területén, sem a magyar nyelv használatának ügyében, a magyar tulajdonok visszaadásának, sem a jogegyenlőség kérdésében. A kisebbségi jogok továbbra is csak papíron léteznek. Amikor támogattuk Románia felvételét az Európai Unióba, akkor joggal gondolták a magyarok, hogy a nyugat-európai példákhoz hasonlóan valódi kulturális, önkormányzati autonómiát biztosítanak legalább a székelyföldi magyaroknak. Ez nem történt meg. Ahelyett, hogy tágultak volna az önrendelkezés határai a magyar lakta területeken, inkább szűkültek és ismét visszatértek a Ceausescu-féle kommunista diktatúra megfélemlítő eszközei.

Szokták mondani, a hála nem politikai kategória, de az ember mindig reménykedik.

Nem véletlen, hogy a mai magyar nemzeti, polgári kormány nem ad kitöltetlenül az ukránoknak biankó csekket a NATO-ba való belépés támogatásáért, amíg nem rendeződik a kárpátaljai magyarok sorsa. Akárcsak száz évvel ezelőtt a Nemzeti Szövetség tanácsától vártuk a megoldást az igazságtalan békediktátum orvoslására, ma is hiába várjuk az ENSZ-től, és az Európai Uniótól a határainkon kivűl élő magyarok kisebbségi jogainak biztosítását. Fontosabbnak tartják a nyugati nagyhatalmak a több milliós migránsáradat európai bevándorlásának pénzügyi támogatását, mint az Európai Unióban élő nemzetiségek jogainak garantálását.  Most éppen a migráns útlevelet készítik elő.

Száz év alatt nem sok változás történt a magyar kisebbségek ügyében.

Azaz nagyon is sok, ami a népek szenvedését, az emberek könyörtelen elpusztítását jelentik. Európa sokadik újrafelosztása, legutóbb 1990-ben, a berlini fal ledöntése után megtörtént – ebből mi kimaradtunk –, most folyik Európa szétverése ugyanazoknak (USA, Németország, Franciaország, Benelux Államok, Nagy Britannia stb.) a hallgatólagos részvételével, akik kirobbantották az első és második világháborút. A háborúskodást pedig jó lenne  elkerülni. A béke megtartásában sok függ a Közép-Kelet Európai Államoktól, különösen Magyarországtól.

Úgy tűnik, az Igazságot Magyarországnak! egykor elindított mozgalom, ami a területének kétharmadát elvesztő Magyarországért és az idegen uralom alá került egyharmadnyi magyarokért indult céljai, ennek az egész hazug, sunyi békének a revidiálása egyre távolabb került.  Bár a magyarok a két világháború között minden eszközt megragadtak, hogy a trianoni békeparancs igazságtalanságait eljuttassák a világ közvéleményéhez, a nagyhatalmak a saját területszerzéseikkel voltak elfoglalva. 1931. július 15-én indult útnak Amerikából Endresz György pilóta és Magyar Sándor navigátor, akik Justice For Hungary (Igazságot Magyarországnak) feliratú repülőgépükkel első magyarként repülték át az Atlanti-óceánt. Lord Rothermere, a magyar revízió támogatója 10 ezer dollárt ajánlott fel, melyhez amerikai magyar emigránsok is csatlakoztak. A Lockheed típust és a repülő nevét is Rothermere javasolta. A gép vezetői útjuk során három világrekordot is megdöntöttek: a kedvezőtlen időjárási viszonyok ellenére 13 óra 50 perc alatt, átlagosan 250 kilométer/órás átlagsebességgel ők jutottak el leggyorsabban Amerikából Európába, egyúttal ők repültek legtávolabb a kontinens belsejébe. Erőfeszítésük sajnos csak sportértékkel bírt. A területi revízióról végül is a második világháború döntött.

A magyar ügy, az igazságtalan trianoni békediktátum, majd az 1947-es párizsi béke, aztán az 1956-os forradalom és szabadságharc elkenése az ENSZ-ben, mindvégig a nyugati politikusok történelmi hiányosságai, kicsinyes politikájuk és rosszindulatuk miatt bukott el.

A rendszerváltás idején, 1990-ben lehetett volna igazságot szolgáltatni Magyarországnak, amikor elsőként nyitotta meg szögesdróttal bekerített határait a kelet-német menekülők előtt, elsőként mutatott példát a szolidarításra, amikor tízezrével befogadta a dél-szláv menekülteket. Lehetett volna kárpótlást nyújtani a magyaroknak, amikor a jugoszláv háború miatt szétestek a kisantak államok, trianoni és a párizsi békék által kreált országok darabokra hullottak. Ekkor lehetett volna tenni valamit Magyarországért, amely mindig önzetlenül védte a keresztény, civilizált Európát a behatoló barbár népek ellen. Egyedüliként adott menedéket a második világháborúban a nácizmus elől menekülő különböző nemzetiségű zsidóknak, a lengyelek tízezreinek.

Mi ne lennénk szolidárisak?

Helyette kaptunk egy Jean Claude Juncker Európai Bizottsági elnököt, aki együtt örül a románokkal – mondván a román ünnep, európai ünnep is – a századik évfordulón. Ami nekünk gyász, a több mint ezer éves történelmi Magyarország elvesztése, az nekik, a nyugatiaknak ünnep. Hová jutottunk? Valóban ők képviselnék Európát, Juncker, Merkel, Macron, Sargentini, Timmermans és a többi hasonszőrű?

Úgy látszik, még egy darabig várnunk és harcolnunk kell szuverenitásunk megtartásáért, és nem szabad megalkudnunk hazánk függetlensége ügyében. Az Igazságot Magyarországnak és most már Igazságot Európának egyelőre csak egy erős óhaj marad.