Jézust újra és újra megfeszítik

Nálunk, az államosítás előtt a Gellért-hegyi házunk felső emeletén nyolc jezsuita és két apáca talált menedéket. Jézus szenvedéseiről akkor tudtam meg a legtöbbet.

A kereszténység kétezer éves történetét végigkíséri a keresztények üldözése, megaláztatása, a gyűlöletre uszítás, a keresztényellenesség, Jézus létének megkérdőjelezése. Mereskovszkij orosz író szerint: ,,A tolvajnak az lenne jó, ha nem volna világosság, a világnak, hogy ne legyen Krisztus.” Manapság egyre inkább tovább terjed a XIX. századi “mythománia”, amely nem más, mint a Krisztus és a kereszténység ellen érzett vallásos gyűlölet áltudós formája. Ilyen például A da Vinci-kód. De mi mindennek elmondták már Jézust! Hányszor, hányféleképpen gyalázták meg! De ő csak tűrte, nem szólt, nem büntetett. Hiszen tudta, hogy azért támadják eszeveszetten, mert igaza volt, igaza van, igaza lesz. Szerencsétlen Tóta W. Árpád nem tudta mit írt évekkel ezelőtt az Isten f…a című írásában: “gyerekként sokat kuncogtam azon, hogy a gonosz rómaiak, akik felszögelték szegény Jézust a keresztre, azért voltak olyan tapintatosak, hogy egy törülközőt a derekára csavarjanak (…) az istenember koncepciójából, abból, hogy egy zsidó hippit istenné neveztek ki, egyenesen következik a szent szar, a szent fallosz, a szent fityma…”

Egy biztos a következő évek keresztényellenes írásai is bizonyítják, hogy semmi tiszteletet nem érez az illető a keresztény vallást hívő emberek iránt. Tóta W. és társai nincsenek egyedül. Ott van a szerencsétlenül járt Charlie Hebdo szerkesztősége is, akik az iszlám vallás kifigurázásán túl bővelkednek Jézust gyalázó karikatúrákkal, szövegekkel. Az elmúlt években csak öt ilyen kereszténységet gyalázó címlap jelent meg. Valószínű csak ők tudják miért. Mohameddel nem jött be. Sajnáljuk. És a keresztények? Ők ilyenek: “a keresztény ember nem üt vissza, ha pofon vágják, hanem odatartja a másik orcáját”. Nem biztos, hogy jó módszer, de hát ilyenek a keresztények. Nem véletlen, hogy több mint kétezer éve uralkodó vallás a katolicizmus. Cirkuszt csinálhat a Femen ultraliberális szervezet női osztaga csupasz mellekkel a római Szent Péter téren a betlehemi jászolban, azt hirdetve, hogy Isten egy nő. Vagy egy moszkvai ortodox templomban obszcén dalokat énekelhetnek egy orosz női punkegyüttes tagjai. Akkor sem rendül meg a keresztények hite. A kereszténység létezik, világszerte virágzik Jézussal együtt. Semmilyen Jézus nevében elkövetett esetleges disznóság nem ad okot arra, hogy magát Jézust gyalázzák.

Jézus keresztre feszítése örök példázat, örök tanúság miértünk, emberekért. Jézus a kereszten közbenjáróként imádkozott. “Hiszen két másikat is vittek ővele, két gonosztevőt, hogy kivégeztessenek. Amikor pedig odaértek ahhoz a helyhez, amit Koponya helyének neveznek, megfeszítették őt és a gonosztevőket, egyiket jobb kéz felől, másikat bal kéz felől. Jézus pedig azt mondta: Atyám bocsásd meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek”. (Alapige: Lk 23,32-46)

A XX. század legkegyetlenebb, legnagyobb kiterjedésű keresztényüldözése Kelet- és Közép-Európában a kommunizmus hatalomra jutásával kezdődött. A kegyetlenkedésekben, a kínzásokban, a papok megsemmisítésében Magyarország élen járt. Hatvanöt éve, 1950/ 34. törvényerejű rendelettel szüntette meg a Magyar Dolgozók Pártja (Rákosi, Gerő, Révai vezetésével) a szerzetes rendeket. Huszonháromezer férfi szerzetes (182 rendház) került az utcára, börtönbe vagy menekült Nyugatra. Több mint negyven női rendet, 450 rendházzal számoltak fel a kommunisták és tízezer apáca vált hontalanná.

Gyerekként 1950-ben, a szétszóratás idején találkoztam menekülő, búvóhelyet kereső szerzetesekkel. Budán, a Szentimreváros bátrabb katolikus hívői az első hetekben bujtatták a ciszterci-, a jezsuita-, a ferences- és más rendek papjait vagy az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregációjának apácáit (Szent Margit Gimnázium), hogy később új papírokkal, civil ruhában, új személyiséggel munkát keressenek. Nálunk, az államosítás előtt a Gellért-hegyi házunk felső emeletén nyolc jezsuita és két apáca talált menedéket. Jézus szenvedéseiről akkor tudtam meg a legtöbbet. Imre bácsi (Adriani atya) vaságyának párnája alatt pillantottam meg egy vasszögekkel kivert derékövet. Ekkor tudtam meg a fiatal szerzetestől hogy milyen szenvedéseken ment át a keresztre feszített Jézus. S nekik papoknak ezeket a megpróbáltatásokat végig kell élniük, vezekelniük kell. Másfél hétig tartottak ezek a beszélgetések. Aztán házmesterünk (mi fogadtuk be őket Kisvárdáról) feljelentett bennünket. Az ávósok hajnalban ütöttek ránk. De csak üres házat találtak. Volt egy jóakaratú szomszéd rendőr, aki figyelmeztette apámat, anyámat. Még az éjjel, a sötétség leple alatt hurcolkodtak el tőlünk az atyák és nővérek, kerékpárral, oldalkocsis motorkerékpárral vagy gyalog. Nekünk ezek voltak akkor a húsvéti ünnepek-nem volt munkaszüneti nap-, a feltámadás. Akkor volt fellélegzés, amikor a nyomozók elhagyták felforgatott házunkat.

Jézus saját magáról a következőket mondta és ez mindent megmagyaráz a múltról, a jelenről s talán a jövőről is: “Az Úr lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy Örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét”. (Lukács evangélium 4, 18-19)

A képen: Munkácsy Mihály Golgotája.