Keletről nézve

Nézem, ahogyan a gólyafiókák a magasan rakott fészkükben próbálgatják szárnyaikat a szemközti ház kéményén. Még dúl a kánikula, de a nyár végén ők is útnak indulnak. A fecskék is megtalálták helyüket az ereszalján, sűrűn váltják egymást, mert a fiókák éhesek. Szeretik a madarak ezt a környéket a Tisza és a Túr találkozásánál, a bukógátnál és itt Tákos, Csaroda Gelénes, Barabás, Gergelyugornya háromszögnél, a Tiszánál, ahol tóhátak és csatornák által szabdalt részein paradicsomi állapotban él a madárvilág.

Boci-boci tarka, se füle se farka, oda megyünk lakni, ahol tejet kapni – szól a tejeskocsi hangszórójából a dal, ahogyan lassan járja Csarodának, ennek az árpád-kori, beregi falunak az utcáit. Parasztnénikék, bácsikák egy-két anyuka jön ki a kertkapuba és veszi az igazi tehéntejet. Valamikor ez a falu híres volt állattenyésztéséről, gazdálkodásáról. A házak kapui, a kertkapuk azért épültek olyan szélesre, hogy a legelőről hazatérő falu tehenei hazataláljanak és kényelmesen beférjenek az istállóhoz vezető úton.

A beregi Tiszahát egyik legértékesebb építészeti emlékeivel rendelkező község ugyanolyan hátrányokkal küzd mostanság, mint a környékbeli Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei falvak.

A falvak nehezen találnak magukra, hiába a sok támogatás a kistermelőknek, nehezen indul be a gazdálkodás. Tehenet csak ritkán látni a házaknál, elvétve van disznóhizlalás, inkább a szárnyasokkal bíbelődnek az emberek, de ettől nem lesz jómódú egy falu. És ez jellemző ezekre a szatmári-beregi falvakra. Ami elindult, az a pálinkafőzés 2010 után, annak nagy hagyományai vannak itt. A szabolcsi almapálinka és a szatmári szilvapálinka hungarikum. Az innen származó „naményi” jonatánalmája vagy a népnyelvben „nemtudom” szilvának elkönyvelt gyümölcs messze földön ismert. (Azért „nemtudom, nemtom” szilva, mert a Tisza áradásakor a magvakat a víz kilométerekkel arrébb teszi le. S így nem lehet tudni, honnan származik a szilva. Mindenesetre jó íze, jó illata van.) S akkor még szilvalekvár főzése is külön tudomány ezen a tájon. A gyümölcstermesztésből úgy-ahogy meg lehet élni, de azért ez kevés.

Többször leírtam és még sokszor leírom, a szovjet típusú erőszakos kolhozosítás végül lassan, de biztosan tette tönkre a magyar mezőgazdaság lelkét azzal, hogy a magyar paraszt tulajdonát elvették. Ezt a földrablást a már újra földdel rendelkező gazdálkodó falusiak a félig-meddig sikerült kárpótlással sem tudták kiheverni. Nem véletlen, hogy ezeknek a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei falvak többségében a házakhoz tartozó földek jelentős része megműveletlen, gazdátlan. Az öregek lassan kihalnak, a fiatalok elhagyták a falut, a földet, az örökséget, és akik maradtak, azoknak egy jelentős része nem akarja művelni a sajátját, nem akar gazdálkodni, még annyira sem, hogy a saját zöldségféléit megtermelje.

Elfelejtettek dolgozni.

A múlt bűnei tehát kísértenek. Az egyik csarodai ház szobájának falán bekeretezve olvastam a következőket: Ingatlan felajánlási jegyzőkönyv, készült 1952. január 13. Csaroda. „H.S. és neje felajánlják minden ellenszolgáltatás nélkül tulajdonjogilag a Csaroda községben 7 kataszter hold, 1061 négyszögöl kiterjedésű ingatlanát az állam részére. Szántó és rét tiszta jövedelem 45 korona 89 fillér. A csarodai Béke Termelőszövetkezet azonnal átveszi.” Pecsét: Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Végrehajtó Bizottság

Milyen aljas. Rákosiék az erőszakos téeszesítést önként felajánlásnak nevezik. Csak elfelejtik említeni, hogy a falusiak mögött géppisztolyos ávósok vagy rendőrök álltak durva fenyegetőzésekkel, ütlegelésekkel. Kádár János aztán a pufajkásaival folytatta az erőszakos kollektivizálást az 1960-as években. Ezzel megtörték a tehetséges kulák gazdálkodók tízezreit.

Sajnos a rendszerváltás utáni erőszakos privatizálás az élelmiszeriparban és a mezőgazdaságban szintén nem tett jót a falu népének. Különösen akkor, amikor a magyar ember számára elérhetetlenül kedvezményes hazai banki kölcsönökkel külföldi szerencsevadászoknak adták el az állami gazdaságok egy részét és számos jól menő mezőgazdasági üzemet.

Mi a kiút itt az ország keleti részén? Mert azért van valami. A helyi önkormányzatok szinte minden pénzüket a községükre költik. Rendezettek a falu közösségi helyei, gyönyörűen helyrehozták az építészeti műemlékeiket – gondolok itt akár Csarodára, Tákosra, Túristvándira, a Szatmárcsekei csónakos temetőre, a Kölcsey-házra vagy a Vay-kastélyra – fürdőiket, tavaikat. Tehát ebben a gyönyörű természeti környezetben érdemes élni, tenni, cselekedni. S bár a turizmus sokat fejlődött a térségben, ez önmagában nem jelent önfenntartást.

A múlt hét végén Barabáson  lovasnapokat tartottak. Szép programmal álltak elő, de látszódott: nagy a szegénység. A gyerekek minden közösségi játékot ingyen használhattak. Ez jó dolog. Nem régiben Csarodán is ez történt. Igaz itt komoly népművészeti vásár és kulturális bemutató volt. Gyönyörűek a vendégházak, színvonalas a vendéglátás. Itt jobban mennek a dolgok.  De ez sem megoldás. Folytatni kell ezeket is, nem szabad abbahagyni, a falvakat végül élhetővé kell tenni.

De a fő kérdés ugyanaz marad: talpra lehet-e állítani a térség mezőgazdaságát, élelmiszeriparát, egyáltalán lehet-e az állattartást ismét gazdaságossá tenni? Sok minden ezen fog múlni a jövőt illetően az elkövetkező években.