Kun Bélától Kádár Jánosig

Huszonkilenc éve, 1989. július 6-án halt meg Kádár János, az utolsó magyarországi kommunista diktátor.

Előtte két vérszomjas kommunista diktátorkodott Magyarországon, az egyik Kun Béla volt, aki 1919-ben 133 napig száz számra gyilkoltatta a magyarokat, a másik a véreskezű Rákosi Mátyás volt, aki hét éves ténykedése alatt gyakorlatilag kiírtotta a magyar középosztályt, felszámolta az egykori magyar uralkodó osztályt, ezreket veretett agyon, végeztetett ki és tízezreket vetett börtönbe vagy zárt munkatáborokba. Hóhér szerepük máig nem tisztázott, alig készült róluk alapos történészi munka, dokumentumfilm vagy művészi alkotás egyáltalán nem, ami feltárhatta volna kérlelhetetlen magyar gyűlöletetüket, országpusztításukat. Ugyanez elmondható Kádár Jánosról is, akinek valódi szerepét máig nem ismerjük, holott az 1956-os forradalom és szabadságharcban és az azt követő véres megtorlásban, sortűzekben ezrek vesztették életüket. Fiatal munkások, egyetemisták, pesti srácok, értelmiségiek, parasztok százai kerültek a bitófák alá, verték őket agyon, tízezreket börtönbe vagy koncentrációs táborba küldtek és százezreket rendőri megfigyelés alá vontak. Kádár valóságos bosszú hadjáratot indított a magyar nép ellen.

Halálának 29-ik évfordulóján nem árt néhány dolgot leszögezni.

Nem voltunk, nem vagyunk és nem is leszünk Kádár népe.

Ezt a magyar értelmiség egy része szeretné elhitetni a magyarsággal. A levert forradalmat, az azt követő megtorlást, Mansfeld Péterék, Tóth Ilonáék igazságtalan, erőszakos halálát soha nem bocsátották, soha nem bocsátottuk meg Kádáréknak. Kádár volt a fő bűnös Nagy Imre és társai felakasztásában, a politikailag koncepciózus halálos és egyéb súlyos bírói ítéletekben. Kádár volt a fő bűnös az elrendelt, sokszor több száz halálos áldozatot követelő sortüzekben, és nem Biszku Béla, Marosán György, Münnich Ferenc, Apró Antal és a többiek. Ők csak gonosz lelkű, marionett figurák voltak a sakktáblán. Ezt látni kell.

Azt is látni kell, hogy az a kádári mondat, miszerint, aki nincs ellenünk, az velünk van, az is egy nagy hazugság, nagy átverés volt.

A magyarság többsége soha nem volt lélekben Kádárral.

Elfogadta a viszonylagos békét – mert mit tehetett mást egy ilyen vérfürdő után?!! Elfogadta a panellakást, a „Kádár-kockát”, a Trabantot, a kis nyeles telkeket és a szakszervezeti nyaralásokat a Balatonon, vagy más üdülő helyeken, de elfogadta a magyar az IBUSZ utazásokat évente Nyugatra vagy a meghívó leveles, három év utáni nyugati utazásokat.

Egy ilyen vérfürdő után az emberek nem lázadtak, féltek. Csak abban reménykedtek, hogy a török százötven évig volt itt, a szovjetek is előbb-utóbb kimennek.

A magyarok elfogadták a gulyás-kommunizmust, de nem fogadták el a Kádár-rendszert.

A magyarok döntő többsége élt az adott lehetőséggel – GMK-zás, háztájik stb. –, de soha nem egyezett ki Kádárékkal. Nem volt kiegyezés, mint 1867-ben. A magyarok nem voltak cinkosok a bolsikkal, mivel a túlélésre rendezkedtek be. Ahogyan Antall József néhai miniszterelnök fogalmazott: „alámerültem”.

Igen, a magyarság kibekkelte a csaknem negyven évet. Ebben óriási gyakorlata volt, még a török és a Habsburg időkből. Tehát nem foghatják ránk azt a Babits Mihály-i kitételt senki sem, hogy „…vétkesek közt cinkos aki néma”.

Mert azért nem voltunk némák.

Ki-ki a maga területén műveikben, munkásságukban (írók, újságírók, művészek, népművelők, közéleti emberek…) küzdöttek az önazonosságáért, a magyarságáért, a sokat emlegetett öncenzúra mellett a sajtó-és szólás szabadságért, hazánk függetlenségéért. Ennek egy-egy olyan kiemelkedő szószólója volt akkoriban, mint Csoóri Sándor (Duray Miklós Kutyaszorítójának előszava) vagy Csurka István (Monori-, majd Lakitelki beszéd, nyilatkozat a Szabad Európában…), akiket évekig szilenciumra ítéltek.

Tehát így teltek napjaink. Mindenki, ameddig csak tudott, elment a falig.

Ami megbocsáthatatlan volt az az, hogy volt, aki nem volt képes ellenállni a beszervezésnek. Az 1963-as amnesztia után már nem jelentett életveszélyes fenyegetést, ha valaki visszautasította az ügynöki beszervezést, a besugást, az árulást. Az a több tízezer ügynök, az a több tízezer tartótiszt, a munkásőrség, a rendőrség, az MSZMP hithű tagjai – nem mind – jelentették a kádári diktatúra tartó pilléreit.

De senkit ne tévesszen meg az a hazugság, hogy Magyarországon a hetvenes évektől kezdve puha diktatúra volt (ezt is a komcsik és a ballibsik terjesztették).

Az utolsó pillanatig, 1989 június 16-ig, és onnan 1990 májusáig egyre gyengébben, az első szabad országgyűlési választásokig Magyarországon bolsevista diktatúra volt. Aki eddig a pillanatig fellépett az MSZMP ellen, a szovjet megszállás ellen, kiállt 1956 mellett, avagy kivonult március 15-én a Petőfi szoborhoz, az számíthatott a megtorlásra.

Ne tévesszenek meg senkit Kádár János megrendült szavai a halála előtti hetekben, amelyek Nagy Imre, az általa kivégzett miniszterelnök rehabilitációja körüli zavaros gondolataiból születtek. Ez olvasható szó szerint Huszár Tibor Kádár című könyvében: „Alulírott arra kérem az MSZMP Központi Bizottságát, hogy a Nagy Imre ügy bírósági kivizsgálását szorgalmazza. A történelmi vizsgálatok már folynak. Az 1958. évi ítélet a harmincegy esztendeje az akkori jogi és törvényszerűen folyt le. Kérem, vizsgálják felül ez ügyben saját szerepemet. Beleszóltam-e a vizsgálatok, beleszóltam-e az ítéletbe stb. Amennyiben a bíróság meghallgat, a legjobb tudomásom szerint minden kérdésre válaszolok. Amennyiben a bíróság bűnösnek tart, úgy azt mondja ki. Ha nem vagyok, úgy kérem a Központi Bizottságot, hasson oda. Szünjenek meg a személyemet illető inszinuálások, célozgatások. Fáradtságukat előre köszönöm. Elvtársi üdvözlettel Kádár János” Grósz Károly az akkori pártfőtitkár a KB 1989. május 29-ei ülésén ismertette a levelet és ezt jegyezte meg: „Nem javasolok intézkedéseket… Bírósági ügy, illetve annak felülvizsgálata folyik… a kérésének az a része, hogy védjük meg ezektől a támadásoktól, elvtársak, ezzel nem tudunk mit kezdeni… célozgatásokkal szemben nem tudjuk megvédeni. Kérem, vegyék tudomásul!”

Itt nekem is lenne néhány megjegyzésem. Az utódpárt, az MSZP máig nem kért bocsánatot 1956 vérbefojtásáért, a szovjet csapatok behívásáért, nem követték meg az ártatlanul kivégzett áldozatok hozzátartozóit. Az 1956 és 1957-es MSZMP KB üléseinek jegyzőkönyvei tanúsítják, hogy az ott részt vevők, Kádár Jánossal, Biszku Bélával és Marosán Györggyel az élen, a még keményebb megtorlást, azaz a halálos ítéleteket követelték az „ellenforradalmárokkal” szemben. Ez 1965-ig tartott. De súlyos börtönbüntetéseket rendszerellenes kijelentésekért, magatartásért még 1989-ben is osztogattak.

Nemcsak Kádár próbálta magáról lemosni a felelősséget, hanem az állampárt is. Grósz úgy tett, mintha a koncepciós perek, a halálos ítéletek százai nem a párt, az MSZMP és az MSZP ügye lett volna.

Ezt ismerjük, a szocialista párt ugyanolyan feledékeny ma is, mint az MSZMP akkor.

Most már szívesen felednék a múltat, akár úgy is, hogy megint nevet változtatnak. Úgy tesznek, mintha a köpönyeg-csere, a névváltoztatás elég volna. Mintha kicserélné a gondolkodásukat, az ideológiájukat, ami nem áll másból most sem, mint nemzetietlen, kozmopolita, internacionalista, liberális elvekből és annak gyakorlati megvalósításából.

A komcsik nem változtak semmit.

Miután a politikai hatalmuk, közéleti erejük szertefoszlóban, a befolyásukat a kulturális és oktatási területeken erősítik. A rendszerváltás óta, immár huszonkilenc éve ez rendületlenül folyik. Ennek példáit olvashatják a Magyar Idők napilapban a Kinek a kulturális diktatúrája? című cikksorozatban. Ma is ott vannak a vezető kulturális és oktatási pozíciókban azok az egyének, akik a Tanácsköztársaság, a magyar kommün diktatúráját, kulturális politikáját istenítik. Szakács Árpád remek cikksorozatában leplezi le azokat a kulturális labancokat, akik továbbra is nosztalgiát próbálnak ébreszteni a Kádár-korszak iránt.

Ennek a tendenciának véget kell vetni!

Szóljon a magyar történelem végre a magyarokról: filmek, irodalmi művek százai. Ezeknek a szerzőknek a műveit kell díjazni, anyagilag támogatni. (Persze, nem előlegként.) Be kell fejezni a deformált, egyoldalú történelmi alkotások támogatását. Támogassák őket a világ egyesült liberálisai, Soros alapítványai. Más.

Az a néhány ezer vagy tízezer nosztalgiázó, akik majd elmennek az évfordulón, július 14-én a temetőbe, hogy Kádár János sírja előtt tisztelegjenek, azok menjenek, annyian is vannak. Maximum ők a Kádár népe: a volt munkásőrök, belügyi elkötelezettek, az MDP, az MSZMP és az MSZP egykori adminisztratív dolgozói, és a megetetett nyugdíjasok. De ideje észrevenni nekik is, hogy egy népirtó gyilkos előtt tisztelegnek! Ha Magyarországnak jót akart volna, akkor nem állt volna élére a megtorlásnak.