Letiltottak

Hosszú lenne azoknak a sora, akiknek a kommunista diktatúra idején, az irodalmi közéletben a könyveiket, műveiket tiltó listára helyezték, csupán azért, mert más véleményen voltak vagy egyszerűen más értékrendet képviseltek. A cenzúrázott költők, írók nemhogy nem jelenhettek meg, de olvasásuk, terjesztésük szigorú büntetés terhe mellett tilos volt.

Ezért óriási feladatot vállaltak a Nemzeti Könyvtár kiadói és szerkesztői, amikor 2012-ben útjára bocsátották azoknak az íróknak a könyveit, az írott kultúra fontos remekeit, az elfeledett magyar hősök életrajzát, tetteit, amelyeket a bolsevista diktatúra szellemi elitje letiltott, szemétre dobott. Akik nem tudták, azok most már tudják, hogy milyen értékeket, alkotásokat rejtettek, dugtak el előlünk. A közeljövőben a Isten igájában regényével – a Nemzeti Könyvtár 89. köteteként – Nyírő József kerül vissza az irodalmi kánonba, ahonnan politikai okok miatt kiseprűztetett – írja Kerényi Imre, miniszterelnöki megbízott a Magyar Krónika augusztusi számában. A szerkesztőbizottság elnöke szerint a kiseprűzés intézménye múlékony minőség. Az utókorok rendre befogadják a kitaszítottakat.

Könyves Kálmán királynak van igaza. Boszorkányok márpedig nincsenek.

De hát mi volt a bűne és mi a bűne manapság néhányak szemében Nyírő Józsefnek? Az, hogy székely volt, szerette nemzetét, „fajtáját”? Az, hogy az elrabolt Erdélyben megírja Az én népem kötetét? Hitet tett a székelység mellett, és olyan remekművek kisérték munkásságát, mint az Uz Bence, A sibói bölény, a Jézusfaragó ember, a Madéfalvi veszedelem vagy az Emberek a havason? Igen, az erdélyi hivatásról így vall Nyírő: „Nekem a székely világ a mindenem, és akárhol élek, akárhol írok, mindig abból merítek… az erdélyi szellem azt jelenti, hogy itt maradt meg ősi tisztaságában leginkább az ősi magyarság”. Ilyen mondatok után nem véletlen, hogy nem kellett Nyírő József sem Lukács Györgynek, sem Révai Józsefnek, sem Aczél Györgynek, és nem kell ma Magyar Bálintéknak, Fodor Gáboréknak, a magyar liberális értelmiségnek.

De mit kezdtek volna a kommunisták Márai Sándorral, aki ilyeneket írt naplójában: „Nem bírom ezt a világot. Katolikus vagyok, arisztokrata vagyok és filozófus, mint minden magyar. Ez itt a protestáns materializmus és az ügynökölő levanteiség világa…” Aztán így vélekedik: „A bolsevizmus a legfőbb rossz, ami valaha is világra szakadt. Társadalmilag, gazdaságilag, szellemileg, erkölcsileg a legnagyobb zuhanás, amibe ember és társadalom belezuhanhat. Semmiféle egyéni áldozat nem sok azért, hogy ezt a rendszert megtagadja az ember”.

Nos, ez az ember indexen volt.

Akik megtagadták negyven évig, azok ma sikoltozva olvassák vagy nézik a színházban, ahogy a gyertyák csonkig égnek. Ezek lettek a nagy polgári író után a „polgárok” – dugig pénzzel.

Ezért alap fontosságú a Nemzeti Könyvtár sorozat, mert valódi rendszerváltást hajt végre a művelődésben, szembe megy a balliberális pc-vel, a divatirányzatokkal és felvállalja a valódi nemzeti értékeket, a többi között Tormay Cécile, Herczeg Ferenc, Kós Károly, Szabó Dezső, Rákosi Viktor, Rákosi Jenő, s ha kell Esterházy Péter és Csurka István műveit is.

Mivel is tudták kiiktatni irodalmi nagyjainkat a kommunisták és a liberálisok?

Azzal, hogy rásütötték az antiszemitizmus, a nacionalizmus, a sovinizmus és a fasizmus bélyegét. Ez volt a legegyszerűbb. Így kerültek tiltó listára a Kádár-rendszer vége felé Csoóri Sándor és Csurka István művei is, akik elsőként mondták ki Lakiteleken, hogy így nem mehet tovább. Csoóri akkori legfőbb bűne az volt, hogy megírta Duray Miklós Kutyaszorító könyve előszavát. Sőt, Csurka Istvánt sem hagyták dolgozni, aki a XX. század egyik legsikeresebb színpadi szerzője volt. Még a rendszerváltás után is indexen tartották az SZDSZ liberális megmondó emberei. Műveit nem játszották – ma sem – csupán azért, mert a MIÉP elnökeként és a kíméletlen próféciai miatt antiszemitának bélyegezték meg. Valójában jóslatai sajnos beigazolódtak, ami a háttérhatalomról, a magyarok elleni összeesküvésről, az Európa felé irányuló sok milliós népvándorlásról szólt. Csurka ezt írta már 1998-ban: „A végső cél a Magyarság kipusztítása. Nem fegyverrel, nem mérges gázzal, hanem pénzügyi politikával, életlehetőségeink elvonásával, mert kell a hely másoknak… A nemzetközi nagytőke és a bankok elősegítik ezt a népvándorlást, mert ez az érdekük…”

Ez nem igaz? Ki cáfolja ma már meg ezt, amikor napról napra látjuk, hogy mit akarnak tenni velünk a Soros-terv végrehajtói? De ettől a zavaró kíméletlenségtől, fájó igazságtól eltekintve is lehetne még nagy író Csurka István és bekerülhetne az irodalmi kánonba. Mert furcsa lenne, ha a Nobel-díjas norvég író, Knut Hamsun nem lenne ott a legnagyobbak közé, csupán azért, mert antiszemitának tartották. Avagy kirekesztenék Gorkijt, mert Sztálin barátja volt. Netán Wagnert ne tartsuk a zeneirodalom legnagyobbikának, mert Hitler imádta. Járjunk a földön! Ahogy végül Kerényi Imre leszögezte a Magyar Krónikában: „A Nemzeti Könyvtár szerkesztői szerint mindenekfölött áll az írói alkotás, minden más csak hordalék.” Ez a normális. Ne legyen az a közös bűnük, hogy szerették hazájukat, magyarságukat, nemzetüket és mindent megtettek érte.

Véget kell vetni a liberálfasiszták ténykedésének, akik megmondják, hogy ki a jó, ki a rossz.