Népszabó

Az újság szerelmesei így hívják. Vele együtt éltek-haltak. Még akkor is, amikor akkora hazugságokat hordtak össze a lapban, hogy majdnem leszakadt az ég.

Szakmaiságához persze soha nem fért kétség. A több mint hatvan éves „édes” múlt – elődje a Szabad Nép –, ami jelentette a harcosságot, a párt ökleként a mindenkori kommunista, szocialista, az utóbbi évtizedekben a liberális ideológiai alapvetést, amit soha nem lehetett megkérdőjelezni.

Nem értem, hogy egykori vagy jelenlegi munkatársai miért is tagadnák meg az elődök munkáját, a lap múltját, amely mindig is azonos volt az MKP, az MDP és az MSZMP múltjával. Ugyanis e túlságosan is zavaros, áttekinthetetlen népszabadságos helyzetben néhányan szégyenlik, tagadják mindazt, amit újságíróik műveltek az elmúlt évtizedekben. Egy biztos: én egyetlen volt népszabós főszerkesztőt sem hallottam, hogy megtagadta volna egykori lapját. De miért is tették volna?

Szakmai alapossága az újságnak mindig tény volt, hiszen nem volt az pénz, amivel ne tudták volna megvásárolni az ország legjobb hírlapíróit. Igaz, sokszor voltak olyan témáik, amelyeknek közük sem volt a valósághoz. Ilyenek voltak például azok, amikor a sajtóról írtak és éppen a rendszerváltoztató sajtóról a médiaháború idején. Amikor a konzervatív, nemzeti sajtó formálódott (Új Magyarország, Pesti Hírlap, Demokrata, Ez A Hét), vagy a „királyi televízióban” az Antall-Boross kormány idején felállt egy erős csapat, akkor a Népszabadság járt az élen – 95 százalékos balliberális médiafölénnyel a háta mögött–, hogy lejárassa nemtelen vádakkal nem csak a jobboldali, keresztény politikusokat, hanem azokat az újságírókat is, akik a valódi rendszerváltásban voltak érdekeltek. Az MSZP-SZDSZ hatalomba kerülésekor, 1994-ben több száz televízióst kirúgtak, kényszernyugdíjba vagy tartalékállományba helyeztek. Az újságírók egy politikai harc elszenvedői voltak, munkájuk végét, a mészárlást szenvtelenség, a szolidaritás teljes hiánya kisérte. Tehát a szakmaiság, a valóság átírása, a dezinformáció nem szokott kéz a kézben járni, kivéve a Népszabó esetében. De ez a múlt. Az ember a rosszat hamar elfelejti.

Ami most történik a Népszabadsággal, az nekem sem tetszik. Tudom, hogy mit jelent egy szellemi embernek munka nélkül lenni. Hogy a lap részleges vagy végleges megszüntetésében mennyi a politika és mennyi benne a piac, a gazdasági mutatók kényszerítő szerepe azt nem tudom. De azt tudom, hogy az újságírók kiszolgáltatottsága cseppet sem csökkent az elmúlt évtizedekhez képest. Ezért álságos Gyurcsány Ferenc és DK-s párttársainak parlamenti kivonulása a Népszabadság miatt. Éppen ő volt az 2009-ben miniszterelnökként, hogy neki támadt a jobboldali Magyar Hírlapnak, aminek történetesen én voltam a főszerkesztője. Bűnünk a Gyurcsány-féle hazugságpolitika éles kritikája volt és az, hogy a szocialisták a szabaddemokratákkal karöltve soha nem látott államilag finanszírozott korrupcióban vettek részt.

Ennek leleplezésében újságunk az elsők között volt.

Ekkor Gyurcsány utasította a kormány összes intézményét, hogy mondják le a Magyar Hírlapot és ne járassák az újságot. Mi volt ez, ha nem a sajtószabadság lábbal tiprása, a politika beavatkozása az újság készítésébe. Ő aggódik a szólás-és sajtószabadságért? Nevetséges.

A Népszabadság megjelenésének felfüggesztésében a jelenlegi kormányhatalom nem utasított senkit. Csak sejtések, sejtetések vannak. De ha mégis igaz lenne, hogy a politika beavatkozik az újságírásba és része van abban, hogy a Népszabadság megszűnjön, akkor az a legnagyobb baklövés, hiszen elfogult, nemzetellenes, gyűlölködő írásaival leginkább a Fidesz-KDNP kormányt támogatja. A Népszabó több hasznot hajt, mint a mindig a feltétel nélküli nyalók. Ezért tévúton jár a Népszava újságírója, amikor azt írja, hogy Magyarországon egyszemélyi diktatúra van és a Népszabadság bezárásáról egyetlen ember dühkitörése döntött. Azért ne becsüljük le azt a politikát, ami Magyarországot hat év után ismét helyzetbe, gazdaságilag rendbe hozta.  Nem hinném, hogy egy pitiáner ügy elhallgatása egy balliberális újság megszüntetése árán lett volna a cél. Akkor már régen baj lenne.

Én szeretném, ha megmaradna a Népszabó.

De ez csak magánkérelem, mert annyi pénzem nincsen, hogy fentartsam e fontos küldetésű újságot. Az állítólagos szólásszabadság, demokrácia megszüntetése azért Gyurcsánynál is furcsább indulatokat vált ki egyesekben. Itt van például a krétakörös kreatív művész Gulyás Márton, akit a Népszabadság felfüggesztése dühbe hozott. Ezt írja: „Égetni kellene már régen-az összes kormánylapot, mindent, rendszeresen, naponta, nagy mennyiségben (Magyar Idők, Lokál, Magyar Krónika…)” Majd hozzá teszi, az Alaptörvényt is el kellene égetni.

Jó gyerek. Kis nürnbergi fasiszta. Könyvek égetésével kezdené! Aztán jöhet a többi! Az ilyenek aggódnak a demokráciáért? Az nagy gáz. Ezek szerint mostantól kezdve az ilyenek fognak szaladni Nyugatra és ott sikítozni, hogy vége Magyarországon a sajtószabadságnak?

Könyörgöm – de őszintén mondom–, inkább maradjon meg a Népszabó!