Permanens médiaháború

Azzal, hogy visszatért a Hír Tv a jogos tulajdonosához – a politikai többséghez, a jobboldal politikai közösségéhez –, még egyáltalán nincs vége a csatának. Most jutott el a magyar média  arra a pontra, a fifty-fifty szintre. A rendszerváltozás óta eltelt 28 év, és a balliberális, valamint a jobboldali, nemzeti média befolyása végre egyenlőnek tekinthető. Hogy világosan lássunk, emlékeznünk kell a tényekre, újra és újra el kell mesélni, miként jutottunk el idáig?

A kommunisták, azaz az MSZMP meghatározó emberei 1988-90 fordulóján a zseniális Sárközy Tamás professzor jóvoltából megalkották az átalakulási, a privatizációs törvényt.

Ők már akkor többet tudtak a rendszerváltásról, és ezt a tudást a maguk javára fordították.

Azt le kell szögezni, hogy a bankoktól vissza nem térítendő kölcsönt (akkori bankvezetők a többi között Apró Piroska, Bokros Lajos, Demján Sándor, Fekete János…) csak a pártállam köreihez szorosan állók kaphattak. Hangsúlyozom vissza nem térítendő sok száz milliós kölcsönt kaptak. Nem hogy nem kamatozott a hitel, hanem vissza se kellett fizetniük az akkoriban állami tulajdonban lévő pénzintézeteknek. Így kerültek fillérekből magántulajdonba nagy értékű állami vagyonok.

Egyszer ugye a kommunisták elvették a gyárakat, a bérházakat és minden mozdíthatót – mindenféle kompenzáció nélkül. S ugyanezek vagy leszármazottaik megkapták sajátjukként a volt államosított vagyont a rendszerváltozás során.

Ezért nevezzük ezt a folyamatot rablóprivatizációnak.

Ez nem vadnyugat volt, hanem vadkelet. Még viccesebb az volt, amikor az állami tulajdonban lévő országos sajtót (Magyar Nemzet, Népszabadság, Magyar Hírlap stb.) és megyei napilapokat eladták jó pénzért nagynevű külföldi laptulajdonosoknak. Az MSZMP irányítóinak csak egy kikötésük volt: a volt nomenklatúra megbízható újságíróit, rovatvezetőtől főszerkesztőig, meg kellett tartani. Ez így is történt. Innentől kezdve a rendszerváltás simán lezajlott, többnyire a komcsik elképzelése alapján, hiszen a sajtó a kezükben maradt, akárcsak az előző negyven évben.

A magyar hírszolgáltatás, beleértve a kormány hatáskörébe tartozó Magyar Rádiót, Magyar Televíziót és a Magyar Távirati Irodát, az első szabadon választott országgyűlés és jobboldali győzelem ellenére  szintén a kommunisták és a balliberálisok kezében maradt.

Azaz: 98 százalékban az információkat (tele hazugságokkal, ferdítésekkel, dezinformációkkal) a volt komcsik, a volt beszervezett állambiztonsági újságírók szolgáltatták.

Nem véletlen, hogy 1994-ben megbukott az Antall-Boross kormány és az egész nemzeti oldal. Az akkor formálódó polgári oldal nem vette komolyan a sajtót, azt hitte, média nélkül is lehet választásokat nyerni.  Nem lehet.

Antall József, aki maga is gyakorlott történész-újságíró volt, az Orvosi Hetilapba írt, valójában lenézte az újságírókat. Hiába volt. A Híradó, A Hét, a Panoráma, a Parabola, a Pesti Hírlap, a Magyar Fórum és néhány elszigetelt nemzeti médium, az kevés volt az emberek meggyőzéséhez és a polgári demokrácia megőrzéséhez. Az emberek a volt kommunista diktatúra puhább formájára szavaztak (3,60-as kenyér, 3 forintos lángos, 5 forintos korsó sör, olcsó szakszervezeti üdülés stb.), Hornékra és az őket igazoló „kommunista-ellenes” liberális pártra, az SZDSZ-re. Ezzel bár lelepleződött az úgymond rendszerváltó párt, de előrevetítette, hogy a hatalomért a liberálisok bárkivel képesek összefeküdni. A későbbiek során ez bebizonyosodott.

A médiaháború első szakasza a szocialisták és liberálisok teljes győzelmével ért véget.

Minden a kezükben volt. A közszolgálati csatornákon kívül övéké lett a két kereskedelmi csatorna, a TV2 és az RTL Klub is. Ekkor lehetett volna terjeszteni, hogy nincs jogállamiság Magyarországon. De nem volt médium, amelyik hatásosan leleplezte volna a tolvaj MSZP és a tolvaj SZDSZ üzelmeit. Külföldnek áron alul eladták a stratégiai ágazatokat, a műemlék épületeket a fővárosban, elkotyavetyélték termőföldjeinket, a Bokros-csomaggal rohamosan csökkent az életszínvonal, nőtt a munkanélküliség. Közben kijátszották a magyarok ellen az antiszemita- és a cigánykártyát is, hogy az elégedetlenek száját csukva tartsák.

Mi volt a lényeges különbség a médiaháború korai szakaszától (1990-1997) kezdve, az elmúlt tíz évben folyó, azaz a ma zajló folyamatok között (2007-től)? A  rendszerváltáskor a volt kommunista, kozmopolita, liberális, hazájukat kiárusító újságírás ütközött meg egy kicsiny népi, nemzeti, polgári értékeket valló újságírással. Az előbbi akadályozta a rendszerváltást, legfőbb szószólója lett a taxisblokádnak, a Demokratikus Charta tüntetéseinek. A nemzeti újságírók segítették megvilágítani a jobboldali kormánykoalíció célkitűzéseit, a polgári demokrácia megteremtését és megpróbálták helyére tenni az elmúlt évtizedek történelem-hamisításait.

A médiaháború második szakaszát 1997-től számíthatjuk. A jobboldali ellenzék egyetlen napilapját, az Új Magyarországot kiéheztetik – nincs fizetés, nincs áram, kikapcsolják a gázt –, végül Horn és a szocialisták által támogatott tulajdonos, a gázügyleteiről hírhedt Kelemen Iván (Jeszenszky Géza ajánlotta) lehúzza a Mázsa téren a rolót.

Senki sem sír, nincs média hörgés, nincs külföldi tiltakozás.

Több, mint nyolcvan újságíró az utcára került, de ami még nagyobb baj volt, hogy a harmadik szabad választás előtt néhány hónappal média nélkül maradt a jobboldal. A média-csata folytatódik, az utolsó pillanatban összekapta magát a Fidesz, s végül 1997 végén létrejött a Napi Magyarország – főként az Új Magyarország munkatársaiból –, amely nagyon gyorsan a jobboldali olvasótábor kedvenc lapja lett. Nem véletlen, hogy a Fidesz vezetésével a konzervatív, keresztény pártok győztek 1998-ban, az emberek többségének elege volt a komcsi ígérgetésekből, becsapásokból.

(Ami a jobboldali sajtó belső helyzetét illeti, elvégezték a saját tisztogatásukat, a volt rendszerváltó újságírókat lapátra tették, helyükbe saját embereiket ültették. Ez sajnos jellemzi máig a jobboldali újságíró társadalmat. Az irigység, a féltékenység miatt a mi házunk táján sem előny jó szakembernek lenni, sokszor érvényesül a kontraszelekció. Így nehéz felvenni a küzdelmet a magukat mindennek tudó liberálisokkal.)

De végül a jobboldal lassan ráébredt arra, hogy erős, jól felkészült konzervatív média nélkül nem tud tartósan hatalomban maradni.

Bár 2000-ben a Napi Magyarország és a már balra tolódott Magyar Nemzet egyesült, mégis lett belőle egy erős  polgári napilap, ennek ellenére 2002-ben a jobboldal elvesztette a választásokat. Innentől kezdve a nemzethez közel álló erők nagy irammal kezdték építeni a nemzeti sajtót. A Hír TV 2003-ban kezdte sugározni adását. Lassan beindult a Lánchíd Rádió is és végül a Fideszhez közelálló  médiacsoport (Magyar Nemzet, Hírtv, Heti Válasz, Lánchíd Rádió), Liszkay Gábor vezetésével, irányította a jobboldali sajtót.

A Bencsik András főszerkesztősége alatt működő Demokrata mellett még egy jobboldali médiacsoportosulás erősödött meg, a Széles féle ECHO TV és a Magyar Hírlap 2005-től. Az a különleges helyzet állt elő a médiapiacon, hogy egy szélsőliberális napilap (Magyar Hírlap) középre, illetve a polgári oldalra pozicionálta magát.

Persze ez teljes személyzeti, újságírói cserét is jelentett a lapnál.

A posztkommunisták és szélsőliberálisok kiestek a sorból, és jól képzett jobboldali újságírók vették át a vezetést – a többi között Bayer Zsolt, Huth Gergely, Szenvedi Zoltán, Szarvas Szilveszter, Szentesi Zöldi László, Sinkovics Ferenc, Szajlai Csaba, Csákó Attila, Máté T. Gyula, Pindroch Tamás – az irányításom alatt.

Egyik fő szervezője voltunk a Magyar Hírlappal a Békemenetnek. Személyében Orbán Viktort és kormányát védtük meg a csaknem hatszázezres tömegdemonstrációval az Európai Unióból indított nemtelen támadásokkal szemben. 1956 óta ez volt a legnagyobb tüntetés.

Sajnos döntő fordulat nem történhet véráldozat nélkül. Ez a Magyar Hírlapra is jellemző volt. Az áldott állapot a napilapnál hat évig tartott. Bár a hatalmának teljében miniszterelnökösködő Gyurcsány Ferenc mindent elkövetett, hogy ne vásároljanak minket, ne fizessenek elő a Magyar Hírlapra, ez a sajtószabadságot sértő erőlködése kudarcba fulladt.

Az Európai Unió, a világ és a magyar libsik nem sivalkodtak a média szabadságért.

A Magyar Hírlap eladott példányszáma megháromszorozódott. A balliberális túlsúly a sajtóban azonban így is nyomasztó volt. A nemzeti oldal elleni lejáratókampány a televíziókban, rádiókban, a nyomtatott sajtóban mindent túlharsogott. Közben az MSZP-SZDSZ vezette roncskoalíció a gazdasági szakadék szélére vezette az országot. A még kisebbségben lévő jobboldali média áldásos hatása és a kiváló Fidesz-KDNP kommunikáció meghozta az eredményt: először kétharmad, másodszor kétharmad és harmadszor is kétharmados győzelmet hozott (2010, 2014, 2018) a keresztény, konzervatív pártoknak.

A médiaháború harmadik szakasza a polgári oldal első kétharmados győzelmével kezdődött újra (2010), és most ért el a csúcspontjára. A jobboldali sajtó és a polgári kormány fúziója azért volt különleges, mert nemcsak érdekeik vágtak egybe, hanem az értékrendszerük is. Mik ezek? A nemzeti függetlenség megtartása, a magyar érdekek védelme az Európai Unióban és a világon mindenhol, az összmagyarság egyben tartása a kettős állampolgárság törvénybe iktatásával, a történelmi múlt –  különösen 1956 jelentőségének feltárása, oktatása, terjesztése –, a sztálini alkotmány szemétbe dobása, a családpolitika és sok minden fontos érték Alaptörvénybe foglalása. Ez mind-mind a volt kommunisták, a szocialisták, a liberálisok pártjainak, a kis Soros-féle kamupártoknak, a Soros-féle álcivil szervezeteknek és persze a sajtójuknak dacos ellenkezését váltotta ki.

Sírt a jogállamiságért, a sajtószabadságért a Népszabadság, a Népszava, a Klubrádió, a 168 óra, a HVG, az Index, az RTL Klub, az ATV és számos balliberális médiumuk.

Különlegességük az volt, hogy az Európai Uniós tagságunk óta a szocialista, liberális európai parlamenti képviselők szakmányban jelentik fel Magyarországot az úgymond jogállamiság és a sajtószabadság hiánya miatt. Tudják, hogy hazugság amit jelentenek hazájukról, de inkább vállalják a kollaboráció megalázó címkéjét a hatalomért, minthogy  itthon küzdjenek a választók az elismeréséért. Ehhez a feljelentgetésekhez kapcsolódnak a kommunista sajtómunkások a Klubrádióval és az RTL Klubbal az élen, valamint a hazájukat megtagadó ballibsi magyar értelmiség. Iszonyú károkat okoznak Magyarországnak.

Ezért még számolniuk kell, lesz még jogi, politikai és erkölcsi elégtétel ezért is…

A balliberális oldalnak kapóra jött egy sértődött, bosszúra éhes volt fideszes multimilliárdos, aki a Magyar Nemzetet, a Hírtévét, a Lánchíd Rádiót és a Heti Választ a törvényesen megválasztott jobboldali kormány ellen uszította. A fő célpont persze Orbán Viktor miniszterelnök volt. A médiatúlsúly ismét a balosok felé billent.

Az egykori polgári médiumok vadásztak a jobboldali politikusokra, különösen Orbán Viktorra és családjára, és igazi liberális fake news taktikát alkalmaztak: hazug álhírekkel, kitalált történetekkel próbálták lejáratni a Fideszt és a KDNP-t. Nem sikerült.

A harmadik kétharmados választási győzelem bebizonyította, hogy az emberek meg tudják különböztetni a valóságot a dezinformációktól.

Tehát nem minden a média. A médiát jól kell és becsületesen kell használni, akkor lehet hasznos.  A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát, hát még egy ülőmunkát végző újságírót.

Európát és Magyarországot tönkretevő Terv, ami egy ideig összecsengett Simicska Lajos tervével, egyelőre megbukott. Megbukott a milliárdos is. Összes vagyontárgyát, a médiumaival együtt dobra verte. Első körben a Hír Tv visszakerült alapítóihoz. Tulajdonosok, pénzemberek csatája zajlott le az orrunk előtt. A Népszabadság is azért tűnt el a süllyesztőben, mert a baloldal, főként a szocialisták nem voltak hajlandók áldozni a lapért.

Hozzá voltak szokva, hogy mindig más fizet.

Ez az MSZP belügye, nekünk, illetve a kormánynak és a Fidesznek nincs köze hozzá. Ezért a sundám-bundám dumát mellőzzük.

Egy valamit azért érdemes megjegyezni a permanens médiaháború látszólagos pihenőidején: az újságírók morális kiállását valamiért. Ez egyre nagyobb érték lesz. Vannak olyan újságírók a jobboldalon, akik 1989-90 óta ugyanazt vallják. Nem ingáztak egyik oldalról a másikra. Ezért érthetetlen az a felháborodás egyes magyarnemzetes és Hír Tv-és újságíróknál, akik gondolkodás nélkül egy nemzeti értéket felvállaló médiától  átigazoltak a gyűlölködő balra. Most meg csodálkoznak, hogy nem kellenek sem az új tulajdonosoknak, sem a jobboldal támogatóinak, olvasóinak.

Gyerekek, át kell húzni a libsikhez! Ott még van hely. De árulókra se a haza, se mi nem tartunk igényt.

Ennyi. Az újságírás morális, becsületbeli ügy. Az újságíró nem pártokhoz, személyekhez kötődik, hanem az emberekhez, a társadalomhoz, a valósághoz. Félrevezetni, hazudni az olvasóknak, nézőknek, hallgatóknak tilos. Ez a liberálisokkal fúziót kötő szélsőjobbosok sajátja. Ennyi. Aki ezt az utat választja, az meneteljen Gyurcsány Ferenccel, Vona Gáborral, Újhelyi Istvánnal, Niedermüller Péterrel és a többi ballibsivel együtt.