Putyinozás

Nem vagyok a külpolitikában járatos, csak annyira, amennyire az elmúlt negyvenöt évnyi újságírás közben rám ragadt, de az a károgás, kárörvendezés, nyávogás, ami Orbán Viktor kínai útját kíséri, az egyenesen undorító.

Azok kárörvendeznek, hazudnak és magyaráznak félre mindent leginkább, akik akkoriban a leglelkesebben nyalták a szovjet, kínai és vietnámi elvtársak seggét. Az 1970-es évek elején, amikor a kommunizmus győzelmi tort ült Dél-Vietnám megsemmisítésén. Azon, amikor a Szovjetunió éppen sikeresen tolta ki Dél-Kelet-Ázsiából a nyugati, az amerikai erőket.

Hazudoznak rádióadójukon és tévéjükön, hogy mekkora bűnt követett el Orbán Viktor a múlt héten, amikor együtt mutatkozott Vlagyimir Putyinnal, koszorúzott a Tienanmen téren a kínai kommunisták háborús emlékműve előtt – ezzel nyilván egyetértését fejezte ki a kínai diktatúra működésével kapcsolatban – és kezet rázott Lukasenkóval, Fehéroroszország urával, valamint szót váltott Erdogánnal, a török államfővel.

Hol élnek ezek az emberek, melyik földrészen?

Vajon mit kellett volna tennie a magyar miniszterelnöknek egy nemzetközi kormányfői találkozón Pekingben? Az a helyzet, hogy hülyeségeket hordtok össze Orbán keleti külpolitikájáról, miszerint az csúfos kudarcra van ítélve, mindenhol sallerek és pofonok fogadják, sehol egy vacsora, sehol egy elismerő tekintet. Ez is benne lehet a pakliban, de erre kevés a remény, talán mégis gondolkodjatok el azon, hogy választásokat kellene nyerni…

Mert mégis, mit kellett volna tennie a magyar miniszterelnöknek? Be kellett volna húzódnia egy sarokba, a „Tiltott városba” és várnia az öregkort és a csendes, névtelen elmúlást? Ez elég nevetséges, hiszen egy aktív politikusról van szó, akinek a megöregedésen túl egyéb feladatai is vannak.

Miután nem tudják megmagyarázni a külügyben jártas balliberális újságírók Orbán lépéseit, így az egyszerűbb utat választották: a ma is balliberális, hazafiatlan beidegződésükkel sugallják, hogy a magyar egy nagy nulla, egy senki, önállóan nem mozdulhat, mert vagy szovjet valagat kellett nyalni – mint tették külpolitikai újságíróként! – vagy újabban az amerikai, európai uniós szolgálatra kell bejelentkezni.

Az cseppet sem zavarja őket, hogy van gerinc és tartás is a világon.

Mi van, ha egy magyar kormányfő – tudom ez szörnyű nekik – Magyarországét és nem idegen hatalmak érdekeit. Ez miért baj, miért csípi a szemüket? Miért sugallják úton-útfélen, hogy Orbán ezzel a politikával örökké a falakba ütközik, és már mindenki utálja a világon, Európában, és alig várják, hogy betörjék a fejét.

Pedig köztudomású, hogy egyre több híve van Európában is – akiket nem vettek meg Sorosék kilóra – és egyre többen drukkolnak neki, hogy sikerüljön nemzeti szabadságharca, amellyel nem csak Magyarország, de Európa is nyerhet.

Az igaz, hogy profi módon tálalják az összefüggéseket és hihetően adják elő, hogy mi ezzel a politikával kívül rekedünk Európából és mi már nem is vagyunk európaiak.

Főként a CEU ügy miatt.

Mert elterjesztették előbb itthon, aztán nyugaton is, hogy be akarják zárni az egyetemet. Erről persze szó sincs, de ez nem érdekes. Ahogyan számukra nem érdekesek a mindenkire vonatkozó magyar törvények. Ezt a stílust, ezt a dezinformáció-dömpinget a szovjet újságról-iskolákon kiválóan elsajátították – ezt beismerem. Az persze eszükbe sem jut, hogy egyszer ezt a tudást a magyarság, mindannyiunk hasznára lehetne fordítani.

A magyar külpolitika lejáratása, megbénítása a fő cél.

Amikor miniszterelnökük, a szocialista-szabaddemokrata Gyurcsány Ferenc fogadta saját házában az orosz elnököt, majd Putyinnak egy pulit is ajándékozott, akkor a balliberális újságíróknál ez nem verte ki a biztosítékot. Sőt, ajnározták, elélveztek azon a csodán, hogy egy „piciny kis ország miniszterelnöke ekkora ember barátja”. Akkor nem volt putyinozás.

Most ezerrel putyinoznak, függetlenül attól, hogy nálunk nincs diktatúra és nincs feltétel nélküli oroszbarátság. A magyar kormányfő elleni támadások valódi okait persze ismerjük: a paksi atomerőmű második ütemének orosz hozzájárulással való építése, a civil átláthatósági törvény megalkotása és a migránsáradat megállítása.

Ezek ma Orbán legfőbb bűnei a multinacionális érdekek, a háttérhatalom mozgatói és az Európai Unió liberálisai szemében.

A magyar balliberális oldal (Niedermüller Péterrel, Újhelyi Istvánnal, Molnár Csabával és Jávor Benedekkel az élen) romboló szemeiket Brüsszelre vetik. Ők nem akarják, hogy Magyarország gazdaságilag, politikailag és kulturálisan független maradjon. Szeretnék, ha az Európai Parlament még ezen a héten elindítaná hazánk ellen az uniós szerződés hetedik cikkelye alapján az eljárást, azaz a kizárási kezdeményezést. Ezért is putyinoznak, antiszemitáznak vadul.

Ez azonban nehezen fog menni, mert ehhez az összes tagország egyhangú támogatására lenne szükség a kizáráshoz. S az soha nem fog összejönni. Rosszkor jött az is, hogy Heisler András, a Mazsihisz elnöke reagált Frans Timmermans, az Európai Bizottság alelnökének Orbánt és kormányát leantiszemitázó kijelentésére. Heisler ezt nyilatkozta: Orbán nem antiszemita és méltatlan, alaptalan az antiszemitizmus vádja. Köves Slomo, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija ezt mondta: az európai országok között szinte egy sincsen, ahol olyan biztonságban és méltósággal tudnának élni a vallásos zsidó közösségek, mint Magyarországon.

Kérdésem csak az volna halkan: ami evidens, azt miért kell nekünk mindig, úton-útfélen bizonygatnunk.