Saját utunk

A kétharmados többségbe került Fidesz-KDNP polgári szövetségnek sikerült először valódi nemzetépítő programot végrehajtani Magyarországon. Az immár hat éve kormányzó pártszövetség – olykor hibákkal kísérve – valódi saját utat, magyar utat jár.

Talán azért maradtunk fenn másfél ezer éve itt Európában – Attila hun királyig nyúlik vissza emlékezetünk -, mert mindig a saját utunkat kerestük. A magyar utat. Ami évszázadok óta abból állt, hogy újra és újra visszanyúltunk saját gyökereinkhez: törvényekkel, harccal honvédelemmel, hagyományaink újjáélesztésével. S ez a mai napig tart, hol erősebben, hol elfeledve, elhanyagolva, ha rossz kezekbe kerül az ország. Most megint az történik, hogy átfésülik a múlt hagyományait s azokat használják, örökítik át a mába, amelyek a múltban is hasznára váltak a magyarságnak.

Egyszóval a saját út. Az mindig sikeres volt. Gondoljunk csak Szent Istvántól kezdve árpád-házi királyaink nemzetépítésére, amelyek addig voltak sikeresek, amíg nem szövetkeztek idegenekkel! Később az Anjouk, Nagy Lajos király, aztán a hunyadiak, Mátyás király erős, sikeres Magyarországot teremtettek. Szabadságharcaink is erről szóltak: függetlenségről, szabadságról, a magyarságról. Bár mindig elbuktak – Végvári harcok ( Zrínyiek, Dobó…) Rákóczi-féle szabadságharc, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, az 1956-os forradalom és szabadságharc -, de csak az idegen, elnyomó katonai túlerő (török, Habsburg, orosz, szovjet) és a belső árulások miatt. Nem igazak azok az állítások – belső ellenségeink terjesztik -, hogy a magyaroknak sohasem volt győztes csatája, vagy a magyar nép nem lett volna bátor, vagy hősies. A vesztes csatákat is egy bátor nép vívta és a lelkekben, az önazonosság tudatban mindig győzelemként rakódott le. Ez volt mindig a lényeg, ezért is maradtunk meg.

Közeledünk az Ötvenhatos forradalom- és szabadságharc hatvanadik évfordulójához. A forradalmat rengeteg kínszenvedés, a magyar nép újbóli szétszóratása kísérte. Ennek szellemi, lelki muníciója máig mindnyájunkat érinti. Ezért tudjuk magunkat kihúzni, egyenes gerinccel járni. Ezért peregnek le rólunk hazugságok, amiket cohn benditek, göncz kingák, guy verhofstadtok, sorosok, niedermüllerek szórnak ránk. A magyar kommunisták, a bolsevisták, a liberálisok hozták a magyarságra a legnagyobb szenvedést, ők okozták a legnagyobb kárt. Márai Sándor írja 1956 decemberében naplójában, amikor XII. Pius pápánál volt Rómában kihallgatáson: “Elmondtam, hogy magyar író vagyok, és a magyar írók, költők odahaza most nagy veszélyben élnek, mert ők kezdették a forradalmat. Most mind rejtőznek. Rejteni kell őket, mint a hitleri időben a zsidókat.” XII. Pius  pápaszeme mögött villog az a különös, hideg fény. S így válaszol: “Alessandro, én tudom mindezt. Mindent megteszek, már két enciklikát adtam ki a magyar értelmiség érdekében.” Néhány nappal később Márai már ezt írja: “Nagy tévedés volt, hogy eljöttem Magyarországról. Otthon kellett volna maradni, velük. Nem volt bűn, de hiba volt.” Márai csaknem negyven évet élt emigrációban, önkéntes száműzetésben, de magyarságát, a magyar anyanyelvet sohasem tagadta meg. Ő is egyfajta saját utat, magyar utat járt, mint több százezren az emigráció huszadik századi évtizedeiben.

Szabó Dezső 1944-ben a német impérium helyett a magyar utat ajánlotta, a magyar népi mozgalom útját. Végül is megbukott, mert nem volt kellő támogatottsága. A rendszerváltás után kiderült hamarosan, hogy a szabadság, a függetlenség és a demokrácia mellett nem elsősorban a nép gazdasági felemelése, a lakosság jólétének megteremtése a cél, hanem a szabad rablás, az állami vagyon széthordása, a nemzetközi bankvilág – IMF és így tovább – és a külföldi multinacionális cégek  hatalmas, adózás nélküli korlátlan nyerészkedésének biztosítása lett volna a mindenkori kormányok feladata. Az Antall-és Boross kormányok csak kis részben tudtak ennek ellent állni. Nem volt véletlen, hogy az MDF egykori vezető politikusa, Csurka István új magyar utat ajánlott. Szerinte a XX. századot egy szomorú jelenség kísérte, amely a vezető rétegben, az értelmiségben játszódik le: “A mindenkori vezetni, szószólónak lenni képes és köteles réteg egyik fele félrenéz, amikor a másik felét és a nép sok-sok fiát a mindenkori gazemberek és az idegen érdekek szolgái megbélyegzik, kitaszítják és megsemmisítik. A félrenézés indoka a reálpolitika.” A huszonhárom évvel ezelőtt írott tanulmányában Csurka a bajtársiasság újjáélesztésében látta a kiutat. Közösségek munkája nélkül nem tud a magyarság hazát építeni magának. Ehhez elsősorban tudatos nemzetpolitika kell. Meg kell állítani a magyar nép fogyását. S ehhez az államnak segíteni kell a nemzeti szellemű, ép magyarságtudatú nemzeti középosztály kialakulását, megerősödését, kiterjedését. A nemzetépítéshez azonban először is új alkotmány kell – írja az író-politikus 1993-ban.

A kétharmados többségbe került Fidesz-KDNP polgári szövetségnek sikerült először valódi nemzetépítő programot végrehajtani Magyarországon. Az immár hat éve kormányzó pártszövetség – olykor hibákkal kísérve – valódi saját utat, magyar utat jár. Talán először, de sikerült az ország sajátosságaira szabni az előttünk álló feladatokat. Határozottan szakított a nemzetközi bankvilág lakosságot sanyargató pénzügypolitikájával, az IMF-el felmondta az együttműködést, a hazánkban működő multinacionális cégeket bevonta a közös teherviselésbe. Még így is érdemes Magyarországon maradniuk. Lett új Alaptörvény, amely végleg elszakadt a sztálini alkotmánytól. A nemzetépítés legfontosabb céljának tűzte ki azt a családpolitikát, otthonteremtést – például három gyerek után vissza nem térítendő 10 millió forint támogatás és újabb 10 millió forintos kölcsön három százalékos kamattal -, amely a nemzet fogyása helyett a gyarapodást előlegezheti meg. A munkanélküliség tudatos felszámolása mellett ez a kormány bevezette a határon túl élő magyarok számára a kettős állampolgárság intézményét. Ez a “nemzetegyesítés” egyik leglátványosabb formája volt. A népvándorlók százezreinek beözönlésétől az Európai Unió szabályait betartva megvédi a magyarságot. Mi ez, ha nem saját út, magyar út?! Csak ez lehet megmaradás útja, ellenkező esetben a beolvadás útját is lehet választani a népek tengerében. Ennek megvalósulása ma a magyar és nemzetközi liberálisok és a baloldaliak álma. A magyarok számára ez rémálom.

Erről az útról most kár lenne letérnünk. Teljesen mindegy ki a kormányos, ki vezeti a hajót, csak célba érjünk. Petőfi Sándor, Az Apostol című elbeszélő költeményében ezt így látta 1848-ban, a sorsfordító napokban: “Vénült, kihalt a szolganemzedék,/ Új nemzedék jött, mely apáit/ Arcpirulással említé s azoknál/ Jobb akart lenni és az is lett,/ Mert csak akarni kell!…/ Fölkelt az új hős nemzedék,/ S mit örökségben hagytak rá apái,/ Leverte rabbilincseit…”

A vezető képen a Magyar-Turán Alapítvány által szervezett Ősök napja Bugacpusztán, ahol a magyarság hőseire és győzelmeire emlékeznek. Fotó: Ujvári Sándor/MTI/2015.