Szakadék

Úgy látszik, a balliberális, bolsevista pártok és a nemzeti jobboldal között végleg elúszott a közös megegyezés lehetősége 1956 megítélésében. Mondjuk ki: a magukat baloldaliaknak nevezők kimondva-kimondatlanul még mindig ellenforradalomnak tekintik ötvenhatot.

Nemrégiben emblematikus újságírójuk, Bolgár György a Klubrádióban  a forradalmat és szabadságharcot ellenforradalomnak nevezte. Mintha Gerőt, Kádárt, Biszkut és Marosánt hallottuk volna. Valójában azt a társadalmi közmegegyezést tagadta meg, amely a rendszerváltás idején született. Erről valóban nincs mit beszélni, nincs új a nap alatt. Nemzeti ügyekben a közeledést megint a szocialista oldal utasította el.

Az Országgyűlés elnöke, Kövér László az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára közös ünneplésre szólította fel a parlamenti pártokat. A felhívásra tett nyilatkozat aláírását Molnár Gyula, az MSZP elnöke arra hivatkozva utasította el, hogy „ilyen kormánnyal nem lehet együtt ünnepelni”. Valamit nem értett a pártelnök. Ötvenhat megítélése a mindenkori kormányoktól független, akárcsak az 1848-49-es forradalom és szabadságharc értékelése, közös ünneplése.

Közös ünneplés?

A kommunisták soha nem tudták március 15-ét megünnepelni, betiltották a közös öröm kifejezését, rendőrökkel verették szét kádárék a Petőfi szobornál és a Batthyány örökmécsesnél az emlékezőket. Alig történt változás a rendszerváltás után, hiszen az MSZP-SZDSZ hatalomra jutásakor minden március 15-ét és október 23-át átpolitizálták vagy emlékét lejáratták. Ennek csúcspontja 2006. október 23-a volt, amikor Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök rendőreivel brutálisan szétverette a békés tüntetőket.

De hát miért is van ekkora szakadék a két tábor között?

Azért, mert az egyik mindig is érzéketlen volt a nemzeti ügyek iránt. Gondolkodás nélkül átadta az országot és kiszolgálta a megszálló szovjeteket. Ez történt 1956-ban is. Ezért nem tudják megérteni, átérezni a „balosok”, hogy mi volt ötvenhat a magyar nemzetnek, Magyarországnak és a világnak.

Szellemi holdudvaruk kidekorált írója, rendezője ezért volt képes 2007 júniusában a kaposvári Csiky Gergely Színházban Tóth Ilonát, az orvosi kar mártírját, a koncepciós perben halálra ítélt és 1957-ben kivégzett szigorló orvost kegyetlen gyilkosként ábrázolni. Tették ezt annak ellenére, hogy a Fővárosi Bíróság 2001-ben a köztörvényes bűncselekmény alól felmentette és semmissé nyilvánította a medika ügyét. Ekkor Jobbágyi Gábor professzor a Legfőbb Ügyészséghez fordult a kegyeleti jog megsértése és Tóth Ilona személyiségi jogainak védelmében. Kérelmét elutasították. Makovecz Imre építész levelet írt hozzám, ami megjelent a Magyar Nemzet 2007. június 29-ei számában.

Részlet: „Nem az a baj, hogy gyilkosnak nevezik Tóth Ilonkát, a baj az, hogy a forradalom nem tizedelte meg azokat a megélhetési bűnözőket, akik magukat szocialistáknak nevezték, akik a megszálló és pusztító Szovjetunió hű testvérei voltak. A baj az, hogy azok a KISZ-vezetők, akik balról támadták a nyolcvanas évekre szétzabált kádárizmust, ma büntetlenül adják el a maradék Magyarországot – minden forradalmi következmény nélkül. Nem az a baj, hogy ezek az ember utánzatok bemocskolják 56-ot. A baj az, hogy nép jogos bosszúja a B-listázás, államosítás, kitelepítések, haláltáborok miatt elmaradt 56’-ban és 90’-ben is. Nem mocskoltuk be magunkat, ez az igazi baj.”

Sajnos Makovecz Imre 9 évvel ezelőtti gondolati ma is érvényesek. Hiába tekintette magát az MSZP az 56-os forradalom és Nagy Imre örökösének, pártjuk egy percig nem azonosult a forradalom eszméivel. Utódpártjuk soha nem tagadta meg az MSZMP népellenes bűneit és az MSZP soha nem kért bocsánatot Kádárék bűneiért.

Csak a lózungokra futotta.

Mindig is ezt tették. Kivégezték kommunistáikat, mint Rajk Lászlót, lefejezték a honvéd tisztikar felső vezetését, majd hősökké avatták őket. Ugyanezt tették Nagy Imrével és társaival. Gyalázatos módon elpusztították kommunista elvbarátaikat és most csodálattal tekintenek rájuk. Ők csak egymást tekintik partnereknek. Jó adag gyilkolászás után hajlandók egymásnak megbocsátani. Ezért nem meglepő, ha kéz a kézben emlékeznek, a gyilkos az áldozat lányával.

Emlékezzünk arra, amikor a pufajkás miniszterelnök, Horn Gyula együtt koszorúzott, hajlongott Nagy Imre sírjánál a kivégzett miniszterelnök lányával, Nagy Erzsébettel. Nagy Erzsébet akkor nem az ötvenhatosokkal koszorúzott a 301-es parcellánál, hanem a forradalmat leverő, szovjetekkel együttműködő Horn Gyulával.

Ők csak egymásnak bocsátanak meg. A forradalmat végig harcolóknak, a kivégzetteknek, a megnyomorítottaknak soha. Ilyen lelkülettel ezt a tátongó szakadékot soha nem lehet felszámolni.