Térnyerések, de minek?

Folytathatnám úgy is, hogy térfoglalás, de kinek?

Ezt a kifejezést használták a nácik, ugyan más formában, amikor az élettérről beszéltek: a  németek übermenschek, azaz mindenek felett állnak, emberfeletti emberek. Friedrich Nietzsche filozófiájának egyik kulcsfogalma volt ez, tömegek gondolkodását határozta meg.

Nálunk osztályharcról, osztályellenségről hablatyoltak, és a Rákosi, majd a Kádár korszakban kíméletlenül végrehajtották ennek az ideológiai célnak a megvalósítását. Két generációt is megsemmisítettek fizikailag, szellemileg vagy lehetetlenítettek el a kommunisták, s ennek a pótolhatatlan károknak elégedetlenségéből született meg az 1956-os forradalom és szabadságharc, majd az 1989-es rendszerváltás. Igaz, az utóbbi békés volt, nem volt igazságtétel, számonkérés, reprivatizáció, meghagyták a volt nomenklatúrát – főként a gazdaságban -, aminek káros hatásait máig  érezzük.

A tisztázatlanság, az ügynökkérdés szőnyeg alá söprése okozza, hogy a belső ellenség keresése olyanokat is elérhet a tarvágásban, akiket valójában nem is akartak lekaszálni.

Manapság sorban szűnnek meg az álkonzervatívvá vált médiumok, mint például a Magyar Nemzet, a Lánchíd Rádió, a Heti Válasz, amelyek alapvetően egy hatalmi vágytól és a revans lehetőségétől fűtött milliárdos játékszerei voltak, és miután nem teljesítették a rájuk kiszabott feladatott, ezért médiumait bedöntötte.

Vajon újságírói mire számítottak? Arra, hogy az árulást megjutalmazzák?

Hiszen egykor jobboldali, nemzeti, keresztény értékek mellett tettek hitet. S aztán a G-nap fordulóján ezeknek az újságíróknak hirtelen a baloldali, liberális, Soros által meghirdetett nyílt társadalom értékei lettek kedvesek. Lehetnek-e az ilyen hírlapírók hitelesek?

A számukra kudarcos választások után a lé elfogyott, elapadt, az érvek elfonnyadtak, értelmüket vesztették és igazából értük krokodilkönnyeket senki sem hullatott. Azt viszont senki ne hazudja, hogy a jelenlegi hatalom keze van bukásukban. Ugyan már! A új-régi hatalom mással van elfoglalva…

A liberálisok kedvenc érvelése az okozója mindennek, ami nem más, mint a piac.

A vevők, a nézők, a hallgatók,  a piac gazdasági résztvevői büntették meg az árulókat, a tévelygőket. A közvélemény nem hitt nekik, nem kellettek már, így elálltak ezektől a médiumoktól. Valószínű ez a sors vár majd a Hír TV-re is. Az emberek szeretik az ,,egyenes beszédet”. De az legyen valóban egyértelmű, következetes: ki hová tartozik!

Mégis a másik oldal, az úgynevezett jobboldali, konzervatív újságírás, újságírók, megmondóemberek egy része a médiában ahelyett hogy örülne a közös győzelemnek – hiszen részesei voltak -, újabb ellenségkeresésbe kezdtek.

Ezt nem lehet szó nélkül hagyni!

A minap a következő írást jelentették meg az egyik jobboldali online portálon, amit olvasói levélnek álcáztak:

“A magyar jobboldali nyilvánosság egy részét még mindig a kommunista belügyi tudósítók, a náci romantikát dédelgetők és a megkövesedett Wass Albert-fanok uralják. Nekik igazi trauma a 21. század, túl gyors, túl sok a gondolat, túl sok a kihívás. Egy újabb fordulatra ők már nehezebben képesek. Pedig a 21. század az ajtónkon dübörög.”

Mire és kire gondolt a szerző?

Miért nem nevesítettek? Hiszen ezzel átveszik a balliberális, bolsi, sorosista újságírók alaptalan, tényeket, bizonyítékokat nélkülöző vádjait. Az ötven éven felüli újságírókra gondolt? Ebbe a névsorban a többi között beletartozik Bayer Zsolt, Bencsik András, Lovas István, Bogár László, Sinkovics Ferenc, Szalay Károly, Alexa Károly, Brády Zoltán, Döbrentei Kornél, Fábián Gyula, Gajdics Ottó, Fehér Béla, Mezey Katalin, Csermely Péter, Temesi Ferenc és jómagam. S még számos olyan kolléga, akik azóta meghaltak, de részt vettek a rendszerváltás törvényes alakításában, a kommunista ügynökök leleplezésében, akik felépítették a parlamentáris demokráciát.

Ezek az emberek nem értenék a 21. századot? Ők hozták létre!

Akkor kik küzdöttek a túlsúllyal szemben a médiaháborúban, hogy a jobboldali tényújságírás, az objektivitás, a pártatlanság, a nemzeti elkötelezettség teret nyerjen? Az Új Magyarország, a Napi Magyarország,  a Magyar Nemzet és végül a Magyar Hírlap újságírói (Ókovács Attila, Kocsis L. Mihály, Kristóf Attila, Apáti Miklós, Szalai Attila, Fehér Béla, Liszkay Gábor, Száraz György, Alexa Károly, Chrudinák Alajos sorolhatnám tovább) a ,G-napig náciként, kommunistaként, Wass Albert fanként ügyködtek? Ezek a “kommunista, belügyi tudósítók” vívták meg a médiaháborút Havas Henrikékkel, Forró Tamásokkal, Gyárfás Tamásokkal, Németh Péterékkel, Rózsa Péterékkel, Farkasházy Tivadarékkal, Mester Ákosékkal, Haraszti Miklósokkal,  Tamás Gáspár Miklósokkal, Diornus-okkal( Bodor Pál), Bánó Andrásékkal és a többi szocialista, szabaddemokrata elkötelezettségű személyekkel szemben.

Ők, a huszadik századiak, a huszadik századi harcosok, rendszerváltók nem értenék a 21. századot?

Nem értenék a századfordulót, akiknek lapját ellehetetlenítették (Pesti Hírlap, Új Magyarország), vagy akiket kirúgtak a Magyar Televízióból, a Magyar Rádióból 1994-ben Hornék, Petőék csak azért, mert nem voltak balliberálisok és ragaszkodtak a közszolgálatisághoz, ők ne értették volna a kihívást? Ők, azok az újságírók, akik megszenvedték a rendszerváltást, akik megszervezték a 21. században a Békemenetet.

Nekik ez trauma lenne? Túl sok lenne nekik a gondolat, a gyors cselekvés?

Ezek az újságírók, akiknek részük volt 1990-ben a jobboldali MDF, FKGP, KDNP győzelmében (1990), majd a néppártosodott konzervatív Fidesz hatalomra jutásában (1998), nem értenék a jövő szavát? A fiatal jobboldali újságírókat, akik mellénk szegődtek, mint például Huth Gergely, Szentesi Zöldi László, Máté T. Gyula, Szenvedi Zoltán, Pindroch Tamás, Szarvas Szilveszter, Csákó Attila, Szajlai Csaba nem értenék az új kort? És sokan másokat csak azért nem említem, mert koruknál fogva nem lehetett érintettséggel gyanúsítani a Kádár-rendszerben.

Egy biztos, ezek a fiatal újságírók őszintén hittek a küzdelmünkben és nem gondolták azt, hogy itt náci, komcsi, wassalberti légkörbe kerültek. Apropó, mi a baj Wass Albert erdélyi íróval? Aki megszenvedte ősi nemzetségének kisebbségbe vetett sorsát, aki támogatta anyagilag az erdélyi irodalmat, írókat s aki először mondta ki: “Adjátok vissza a hegyeimet!”

Milyen bűnöket követett el, hogy fanozni kell a tisztelőit?

A tülekedés, a lökdösődés tőlük, tőlünk távol áll, egymás kiszorításának nem vagyunk hívei, inkább egymás erősítésén munkálkodunk. Hiszünk a szakmai folytonosságban, hiszünk abban, hogy a kommunizmus alatt elvesztett két generációnyi kultúrát, tapasztalatot ismét sikerül visszaépíteni.  Aki csak kicsit is jártas az életben, az tudja, hogy nem az életkor határozza meg az alkalmasságot, hanem a rátermettséget. Aki hülye és alkalmatlan, az fiatalon is az, és aki tehetséges, az öregen is az marad. Az érték soha nem volt az életkor függvénye.

Vigyázzunk a szavakkal!

A levél fogalmazói nem tudják, mit fogalmaztak meg. Darázsfészekbe nyúltak. Úgy gondolják, hogy csak ők, az ifjú törökök számítanak. Mit szeretnének? Több pénzt, sok pénzt, nagy hatalmat, kizárólagosságot, még több helyet? Talán nincs elég placc a médiapalettán?

Lehet, hogy félreértették Orbán Viktor miniszterelnök szavait Kötcsén. Ott az hangzott el, hogy “mindenütt, ahol jobbak vagyunk, mint vetélytársak, ott ennek érvényt kell szerezni.” Ez világos beszéd volt, a teljesítmény határozza meg a térfoglalást. De ők, az új térfoglalók – talán magánszorgalomból, szabad partizánként, mint elszabadult ágyúgolyók – a meglett kort, az idő elteltét nézik. Veszélyes elképzelés.

Az ókorban még értették az időseket, az idősek tanácsát fontosnak tartották. Sejtették, hogy nem lehet tanácsokat adni tapasztalat nélkül. Ez vonatkozik a 21. századra is. Nem gondolnám, hogy érdemtelenül bárki kezébe kerülhetne a marsallbot. Ezért ne feledjük, az értelmetlen, habzsoló térnyerés, egyes emberek tüneményes meggazdagodása, a belső ellenségeskedés megroppanthatja a nemzeti együttműködés rendszerét. S ez veszélyes vonulat lenne. Pont most, amikor éppen a szövetséget, a polgári összetartozást kellene erősíteni.