Vécépapír

– avagy a mosodás Guszti nagyotmondása.

Ügyes. Úgy kevert engem Megyesi Guszti gyerek a reterát süppedő iszapjába, hogy nem mondott ki semmit, de sejtetett. Ez egy tipikus bolsi újságírói fogás immár hetven éve, egy  Soros-pénzen finanszírozott libsi stílus, ami nem jelentett mást, mint bekenni, besározni embereket.

Hazug embert hamarább utolérik, mint a sánta kutyát. Vagy talán a minden lében két kanál újságírót, olykor élénk fantáziája ösztökéli a hazugságra? Nem tudom, nem is érdekel. Nem is szoktam, sőt egyáltalán nem válaszolok az évtizedek óta engem gyalázó vagy rossz színben feltüntető írásokra. Megszoktam, hogy a valamikori médiaháború idején (1990-től 1995-ig) szinte napi szereplője voltam  a Népszabadságnak, a Kurírnak, a Hócipőnek, a Kacsa Magazinnak, az Élet és Irodalomnak, a Magyar Hírlapnak és minden olyan balliberális újságnak, amelyik abban az időben ádáz ellenségének tartotta az első szabadon választott jobboldali pártokat és az Antall-kormányt. (Ma persze ugyanők Antallt imádják!) S természetesen ellenségként könyvelték el  az újságírók azon kis csapatát, akik hívei voltak a valódi fordulatnak, a várva-várt rendszerváltásnak. Tehát köszönhettem talán a kitüntető figyelmet annak, hogy műsorvezető-szerkesztője voltam négy éven keresztül a nem kis érdeklődésre számot tartó, MTV 1-es csatornán sugárzott, A Hét című politikai műsornak, főszerkesztő-helyetteseként dolgoztam  a Híradónak, főtitkára voltam egy új újságíró szövetségnek, a Magyar Újságírók Közösségének (MÚK), miközben a Magyar Rádió Napközben című műsorát rovatvezető-helyettesként, majd rovatvezetőként irányítottam. Egyszóval a rendszerváltás elején, mint politikai újságíró aktívan részt vettem az események közvetítésében, elemzésében. Ennyit rólam, ennyit erről az időszakról.

Nem régiben, ebben a viszonylag csendes médiatérben újra megtaláltak. Régi  ,,kedves kollégám”, Megyesi Gusztáv – talán a biccentés erejéig ismerem -, a Népszabadság, Mindig kéznél van (2016.05.21.) című jegyzetében reflektált a PestiSrácok.hu-n megjelent Mező Gábor tanulmányra, amely felfedte Peterdi (Pálmai) Pál megboldogult humorista beszervezését, besúgó múltját. Megyesi véleményt nem alkotott a magyarországi ügynökösködés tényének morális problémáiról, inkább megosztotta olvasóival egy élményét, ami a humoristához kötötte. Miszerint a Napkelte tévéműsorának fénykorában a szűk folyóson egyik alkalommal nyöszörgést hallott a WC irányából. Peterdi nyöszörgött és papírt kért. Az állítólag spórolós Gyárfás tévéjében alig volt világítás és vécépapír. Ekkor hősünk – mármint Megyesi, az Élet és Irodalom munkatársa -, a reterát homályában nem tudta eldönteni, hogy azokban a nehéz időkben ki az ellenség és ki a jóbarát.

Persze Guszti gyerek gyorsan döntött, Peterdi barát és e súlyos helyzetében kisegíti, élete kockáztatásával szerzett papírt Mélykúti Ilonától. Ez a jó haver, ez az igazi politikai eszmetárs. Mármint Peterdi Pál akkori eszmetársa. Szegény Peterdi, akit én nemcsak a Magyar Rádióból, de a Császár Uszodából is ismertem – a forró napon egész nyáron heverészett tanítványaival, edzőtársaival, velünk vízilabdásokkal nagy fülekkel – , nos ha szegény Pali tudná, hogy nemcsak titkos múltját leplezte le egy történész kutató, de egy liberális újságíró, még a sz…rral is összefüggésbe hozta? Büdös egy ügy!

De miért írok erről, hogyan kerültem én képbe? Úgy, hogy egy váratlan hírlapírói fordulattal Megyesi Peterdiről átnyergelt rám. Ugye a szegény publicista nem tudta eldönteni, hogy a zűrzavaros Antall-korszakban ki ellenség, ki jóbarát a latrina sötétségében. S így folytatja: ,,Stefka Istvánról, a Pestisrácok.hu mai lapigazgatójáról, például soha senki nem állította vagy feltételezte, hogy jelentéseket írogatott vagy információkat szolgáltatott volna kollégáiról, mégis amikor belépett a rádió társalgójába, a Pagodába, a legközelebbi fotelekben mindenki hirtelen abbahagyta a beszélgetést.”

Ügyes. Úgy kevert engem Guszti gyerek a reterát süppedő iszapjába, hogy nem mondott ki semmit, de sejtetett. Ez egy tipikus bolsi újságírói fogás immár hetven éve, egy  Soros-pénzen finanszírozott libsi stílus, ami nem jelentett mást, mint bekenni, besározni embereket.

Sok ember ebbe a hazugságba, ebbe a rágalomhadjáratba belehalt. Gondoltam büntetőfeljelentést teszek, de mégsem léptem, mert a mai, önmagától független bíróság ítélete inkább balesélyes lett volna. A balliberális újságírás mocskolódó, de ügyesen megírt hazugságaira máig nincs gyógyír.  Többsége  ilyen. A hazugságokat Gyurcsány óta (2006. május 26., az őszödi beszéd) a politika és az állami szint rangjára emelte. Azaz hazudni, bocsánatos bűn. Megyesi Gusztáv nem először hazudott. A Hócipőben, Farkasházy Tivadar hetilapjában, 1994. május 26-án egy egész oldalban kitüntetett figyelmével. Akkor ugye, a magyar választók többsége, ismét visszaszavazta a pufajkás Horn Gyula rugós csizmáját, a maoista, ávéhás szülőkkel terhelt neoliberálisokat és Megyesi ekkor is úgy érezte, neki szólni kell. Déjá Vu írásában átélte az én helyzetemet – tudta, hogy kirúgnak a Híradó és A Hét főszerkesztői székéből -, megint sejtetett, miszerint bőrömet mentve gyorsan felkerestem a Köztársaság téri MSZP székházat, hogy kérjek valamit. Én a komcsiktól? Méltatlan is lenne hozzám erről bármit is mondani. Mindenesetre a rágalmazó, akkor is a papírral bajlódott. Képzeletében ez fogalmazódott meg: “Stefka odasúgta Vitányinak, hogy te, izé, kérnék valamit, olyan kellemetlen, de hát mit csináljak, szóval tudnál-e nekem adni egy villamosjegyet? Nekem kifogyott, a környéken meg nem kapni…”

Nekem egy szerencsém volt, bár nem tudom, hogy szerencse, hogy engem nem a sz..ral hozott összefüggésbe Megyesi, hanem az MSZP-vel.

A saját dejá vu érzésem a cikkíróval kapcsolatban csak mély üresség, jelentéktelenség, a szürkék hegedősének képzete. A gentlaman’s agreement megköveteli, hogy az ember, aki írásra adta fejét, az keresse a bajok forrását, a problémák gyökerét és azt ne az újságíró kollégák különböző nézetrendszerének másságában találja meg.

Az igazság elől sokan menekülnek a hazugsághoz, a hazugságtól pedig nem látják az igazságot.

Sajnálom magát Megyesi. Au revoir !