Ez a beszéd!

Történt az, hogy Szijjártó Péter ezen a héten megtiltotta minden magyar diplomatának és külügyminisztériumi dolgozónak, hogy bármilyen módon  részt vegyen Románia  december 1-i nemzeti ünnepén. Kilencvennyolc évvel ezelőtt, 1918-ban ezen a napon rendezték meg Gyulafehérváron azt a román nemzetgyűlést, amely kimondta Gyulafehérváron Erdély egyesülését a Román Királysággal.

Azaz, a magyar, nemzeti, polgári kormány nem akarta megünnepelni Nagy Románia létrejöttét, Magyarország megcsonkítását.Végre egy magyar külügyminiszter, aki a magyar önérzet védelmében hajlandó nem diplomata lenni. Sutba dobta mások érzékenységét, végre az egyszer a mi érzékenységünk a fontos.

Nem úgy az MSZP-SZDSZ kormány 2002. december elsején a Kempinski Hotelben, amikor is Medgyessy Péter miniszterelnök pezsgővel koccintott Adrian Nastase román miniszterelnökkel a Történelmi Magyarország egyharmadának elvesztésére. Az ünnepségen koccintott természetesen Kovács László külügyminiszter és az egykori magyar köztársasági elnök, Göncz Árpád.

Ők azzal magyarázták bárdolatlanságukat, hogy ezzel a gesztussal a magyar-román közeledést akarták szolgálni.

Annak ellenére, hogy már akkor is tudtuk, minél megengedőbb, puhább a magyar politika, annál durvább, keményebb a magyar kisebbségek elleni fellépés Romániában, Csehszlovákiában -Szlovákiában – és Délvidéken. A romániai falurombolás, a magyar iskolák szlovákosítása, a délszláv háború magyarellenessége már-már a magyar nemzetiségek kiirtására, megsemmisítésére irányult

Egyszer és mindenkorra véget kellett vetni ennek a megalázó helyzetnek. Elég volt abból, hogy több mint negyven évig – Felszabadulás címszó alatt – április 4-én kötelező volt ünnepelnünk a szovjet megszállást. De kötelező volt ünnepelnünk más nép (Szovjetunió) nemzeti ünnepét, a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat, november 7-ét. Úgy látszik, bizonyos magyarok – ki tudja miért? – bizonyítási kényszerből olyan ünnepeket szeretnek megünnepelni, amikhez nekünk semmi közünk. Illetve közünk van, csak rossz emlékek fűződnek hozzá.

felszab

Alföldi Róbert még a saját igazgatása alatt álló Nemzeti Színházat is oda adta volna a románoknak, hogy 2010 december 1-én megünnepelhessék a Trianoni békediktátumot. A civil felháborodás, a Fidesz és a KDNP tiltakozására végül elállt Alföldi a színház bérbeadásától. Micsoda morbid, nemzetgyalázó ötlet! Nemzeti Színházban megrendezni, a nemzet majdnem haláltusájának évfordulóját! Hogyan lehetett egy ilyen ember a nemzet színházának igazgatója?

Tudomásul kell venni, ki kell mondani a dolgokat! Különben nem értenek meg. Nem értik meg a magyart. Több, mint egy év kellett, hogy Európában és a világban megértették a magyarokat. Megértették, hogy miért jelent végveszélyt Európa kultúrájára, civilizációjára az ellenőrizetlen, tömeges migrációs hullám. A magyarok először mondták ki: a népvándorlást meg kell állítani. Egyre többen ugyanezt mondják a világon.

A rendszerváltás után a jobboldali, keresztény kormányok fejezték ki először – Antall József: „15 millió magyar miniszterelnöke akarok lenni”, majd Orbán Viktor a kettős állampolgárság lehetőségének megadásával -, hogy a határokon átívelő magyarság és a diaszpóra, az anyaország magyarságával együtt, egy kulturális, nyelvi egységet jelent. Ezt ki kellett mondani, meg kellett valósítani. S ehhez bátorság kellett. Ez a bátorság volt meg Orbán Viktorban, politikai táborában és a magyar választókban.

Szóból ért az ember. Főként a magyar ember. Ma már nem elég, ha bocsánatkérésre szólítja fel Tőkés László, az Európai Parlamenti képviselő a tizennégy évvel ezelőtti koccintókat, akik a magyar nemzet rovására koccintgattak. Ezek az emberek nem kértek bocsánatot és nem is fognak kérni, mert számukra Magyarország csak egy terület, nem haza. Ahogyan nem fognak bocsánatot kérni azok a baloldali magyar képviselők sem (Jávor Benedek, Niedermüller Péter, Újhelyi István stb.), akik az Európai Unióban minden alkalmat megragadnak, hogy feljelentsék a magyar kormányt, Magyarországot, a magyar népet. Úgy látszik az ilyenekkel együtt kell élnünk.

Elég volt a píszíből, a politikai korrektségből, a politikai tesze-toszaságból, a sumákságból. Olykor ki kell mondani azt, amire gondolunk. Ez sokszor nem könnyű. De hosszú távon talán kifizetődőbb. Ez viszi előbbre az országot.

Ez is érdekes

Ne hazudj!

Nem múlik el nap, hogy „újságíró kollégáink” némelyike a Pesti TV megszűnésén ne örvendezett volna. …

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük