Amerikai álom

A magyarokban mindig is volt egyfajta naiv álmodozás a távoli Amerikáról, az amerikai szabadságról és sokat vártak tőle. Különösen a második világháború, a szovjet megszállás után sokan úgy gondolták, hogy majd jönnek az amerikaiak és megszabadítanak bennünket a kommunistáktól. Megváltóként tekintettünk rájuk. Hosszú idő volt lerombolni a mítoszt, kérdés, hogy mennyi idő alatt épülhet vissza.

Apám mindig mondta otthon, hogy ne féljetek, már csak két hét és itt vannak az amcsik. Ahogyan azonban 1946-47-től elindultak a tömeges államosítások, százezreket fosztottak meg a tulajdonuktól, apámtól is mindent elvettek, már egyre kevésbé hangoztatta a két hetet. Aztán az 1956-os forradalom és szabadságharc ismét felerősítette azt a hitet a magyarokban, hogy jönnek az amerikai csapatok és felszabadítják a vörös diktatúra alól Magyarországot. De nem az amerikaiak jöttek, hanem a szovjetek, és jöttek a kivégzések száz számra és jöttek a bebörtönzések, a rendőri megfigyelések tízezer számra.

Bár nagy volt a csalódás, hogy a segítség elmaradt, mégsem csökkent a nosztalgia az amerikaiak iránt, főként, hogy az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége menedéket adott Mindszenty József esztergomi érseknek, Magyarország hercegprímásának. Ezt a magyarok egyfajta 1956 melletti kiállásnak, a kereszténység védelmének, a Kádár-rendszer ellen szembenállásnak értékelték. A Szabad Európa Rádió, az Amerika Hangja is adott egy bizonyos szellemi és lelki muníciót mindannyiunknak a szabadságról, azaz az eljövendő szabadságról.

S ez a szabadság el is jött 1989-1990 fordulóján, negyvenöt évvel később az első szabad országgyűlési választással.

Bár „amerikai álmaink” nem szűntek meg, de Reagan és Bush amerikai elnökök egyértelmű és szovjetellenes politizálása után egyre kritikusabban figyeltük az ígérgetések a függetlenségről, a szabadságról, a demokráciáról.

Az ősbűn, az első meghökkenés az amerikai barátság mibenlétéről, Mark Palmerrel, az USA magyarországi nagykövetével kezdődött (1986-1990), amikor is hamar kiderült róla, hogy a favoritja az SZDSZ (Szabad Demokraták Szövetsége) és a balliberális pártok. Pedig minden jól indult. Palmer tevékenyen részt vett Magyarország demokratikus átalakulásában, sőt hiperaktív volt az 1989. június 16-ai újratemetés szervezésében. Elérte azt is, hogy valódi a ’56-os forradalmárok is elmondhassák a Magyar Televízióban a véleményüket a kétértelmű helyzetről.

Aztán jött a meglepetés, mert a választásokon a jobboldal győzött az MDF ( Magyar Demokrata Fórum) vezetésével. Nemzeti kormány alakult Antall Józseffel az élén, nem az amerikaiak szája íze szerint. Soros György egyáltalán nem előnyös ajánlatával együtt számos éhes üzletember lepattant a jobboldali kormányról. Most már tudjuk, hogy nem annyian és nem eléggé…

A lényeg a lényeg, az SZDSZ utolsó reménysége az amerikai nagykövet maradt.

Mark Palmer háza táján csak úgy rajzottak az SZDSZ politikusai és a balliberális tanácsadók. A Fehér Házba egyre gyakrabban érkeztek negatív jelentések a magyar kormány nem létező antiszemitizmusáról, a rasszizmusról és a jogállamiság, a szólásszabadság hiányáról. A forrásadók természetesen a szabaddemokraták és holdudvaruk, egyáltalán a balliberális értelmiség voltak.

S itt kezdődött a baj. A hamis, hazug információkat megfejelték azok a befolyásos magyar származású amerikaiak (a többi között Tom Lantos képviselő, Andrew Sarlós, Soros György üzletember, Charles Gáti, a Clinton klánhoz köthető szélsőliberális tanácsadó…), akik Magyarország polgári kormányának lejáratásán dolgoztak.

Ez máig tetten érhető.

Érthető, hogy a jónak induló magyar-amerikai kapcsolatok folyamatosan romlottak. A Horn-Kuncze kormány alatt az éppen regnáló amerikai nagykövet kizárólag lejárató, negatív információkat küldött haza az akkori magyar ellenzékről, a kereszténydemokratáktól a kisgazdákon át a Fideszig. Amikor a Fidesz 1998-ban kormányt alakított, akkor a lejárató kampány tovább erősödött, az Egyesült Államokkal való kormányzati kapcsolatok elhidegültek. Csak akkor melegedtek fel ismét, amikor az MSZP-SZDSZ került hatalomra. Nem számított, hogy a nyolc év alatt (2002-2010) anyagilag csődbe vitték az országot, a média túlsúly a balliberálisok kezében volt 90 százalékig, nem számított az sem, hogy 2006 október 23-án szétverték a rendőrök a békés tüntetőket. Egyszóval Amerikának egy szava sem volt a rendőrterrorról, a sajtószabadság hiányáról, a jogállamiság súlyos sérüléseiről.

A demokrácia fogalmának kettős mércéje egyre látványosabb volt.

Csak hab a tortán, hogy a Fidesz-KDNP kétharmados győzelmével (2010) csak tovább romlott a viszony az amerikaiakkal. Ehhez társultak az Európai Unió kommunistái, liberálisai, zöldjei, akik rendületlenül folytatták támadásaikat Magyarország és Orbán Viktor ellen, kifogásolva a demokrácia, a sajtószabadság, a jogállamiság hiányát. Közben mindenfelől érkeztek a rasszista, antiszemita jelzők a címünkre.

Az amerikai-magyar viszony elhidegülésének csúcspontját  Mark André Goodfriend, az Egyesült Államok budapesti ügyvivőjének megjelenése okozta. Szinte hidegháborús hangulat alakult ki a két szövetséges állam között. Goodfriend ellenzéki szerepkörben lépett fel azzal, hogy a hazai szocialisták, liberálisok és egyéb kisebb libsi csoportosulások, NGO-k behálózták hazug információkkal az ügyvivőt, aki aztán aktívan részt vett a kormány elleni tüntetésekben, szervezte a megmozdulásokat.

Példátlan módon az amerikai nagykövetség utcára vitte a politikát, ahelyett hogy diplomáciai eszközökkel rendezte volna a vitás kérdéseket.

Goodfriend részt vett a Demokratikus Koalíció rendezvényén, alaptalanul korrupcióval vádolt meg magas rangú kormányzati tisztségviselőket, magyarán beavatkozott a belügyekbe. Miután eredménytelen volt Goodfriend támadása a demokráciánk ellen, az ideiglenes ügyvivőt hazahívták.

Úgy tűnt, az amerikai álomnak végérvényesen vége szakadt.

S most valami történt. A napokban megérkezett David Cornstein, az új amerikai nagykövet, aki az első megnyilatkozásában azt ígérte, hogy meg akarja mutatni Magyarország kormányának, különösen pedig a népének, hogy ami eddig volt, az mára nem érvényes. David Cornstein hangsúlyozta a Magyar Időknek adott interjújában, hogy Donald Trump elnök és 320 millió amerikai nevében érkezett, és megdöbbenve tapasztalta, hogy egyáltalán nincs párbeszéd az Egyesült Államok és Magyarország, vagyis két olyan nemzet között, amelyeket pedig évszázados történelem, ma pedig barátság és szövetség köt össze.

Egyszerűen nem volt kommunikáció, amit őszintén szólva nem is értettem.

A magyar felmenőkkel rendelkező amerikai nagykövet éppen időben érkezett. A Soros tőzsdespekuláns által szervezett Magyarország elleni össztüzet sokszor amerikai segítséggel járatták csúcsra, holott Donald Trump amerikai elnök és Orbán Viktor magyar miniszterelnök migrációs kérdésekben szinte azonos véleményt hangoztatnak.

Ennek véget kellett vetni, és a két, a szabadságáért annyi vért áldozó nép talán újra egymásra talál.

Jelzésértékű az amerikai nagykövet baráti gesztusa, amikor az Ovális Irodában találkozott Trump elnökkel, akkor javasolta neki, hogy talán felhívhatná Orbán Viktor miniszterelnököt, hogy gratuláljon a választási győzelméhez. És másnap reggelre meg is szerveztette az elnök a telefonhívást.

Sok múlik most David Cornsteinnen.

Sikerül-e távol tartani magától a magyar balliberális kollaboránsokat, árulókat, akik hazugságaikkal, dezinformációikkal rosszat akarnak Magyarországnak? Sikerül-e  az amerikai nagykövetnek meggyőződnie arról, hogy Magyarországon demokrácia van, jogállamiság van, sajtószabadság van, és erre talán a legfőbb bizonyíték a demokratikus választásokon elért háromszori kétharmad és azok a kormányzati intézkedések, amelyek a magyar népnek a jobb és szabadabb életet ígérik? Sikerül e ezeket az igaz információkat eljuttatni az amerikai közvéleményhez, az amerikai kormányhoz? Sikerül-e végre a szép arcát is megmutatnia Magyarországnak?

Sikerül-e? Ez a kérdés. S ha sikerül, akkor az amerikaiakban, az amerikai demokráciába vetett magyar bizalom, az amerikai álom visszatérhet.