Maroknyi föld

Sietek kijelenteni, hogy ezt a címet nem én adtam, hanem Pilhál Gyuri, aki nemrég jelentette meg ezt a kis maroknyi könyvet írásaival, ezzel az ajánlással: Kis könyv nagy szeretettel Stefka Pista barátomnak, Pilhál György. Nem minden könyv készteti az embert gondolkozásra, olykor számadásra, de Gyurié, igen.

Nemcsak kollégák vagyunk évtizedek óta, nemcsak azonos szerkesztőségekben dolgoztunk együtt, nemcsak a közös ügyszeretet, az egy célért vívott harc hozott minket össze, hanem a fiatalságunk sportja, a kora reggeli uszóedzések, forróvizes brüggölések a Csasziban, meg a sok évtizedes közös tereplovaglás feledhetetlen élménye. Szeressük a januárt! írása a negyven évvel ezelőtti régmúltat varázsolja elénk, a vén Császár-fürdőt, ahol a nyitott medencében a fagyos, havas, jegesen csúszos januári, februári hajnalokon vetettük bele magunkat a vízbe, és elhangzott az edzői vezényszó (Soma bácsitól – dr.Somóczy Lórándt –, Molnár Pista bácsitól – 1936. Berlin, vízilabdacsapat, olimpiai bajnok – vagy Ölveczky Vili bácsitól), negyven hossz gyors. Ez 1000 métert jelentett bemelegítésként. Ilyen hajnalokon ott volt többek között Balczó András és az öttusacsapat is. Ha a víz hideg is volt, valami belülről nagyon fűtött bennünket, talán a küzdés maga. Az egy órai edzés végén öt-hat perc jutott brüggölésre a forró kis medencében, aztán öt perc az öltözésre és rohanás villamossal – ki a tuján, ki a lépcsőn lógva – a gimnáziumba, hogy ne késsünk el az órákról. A múltnak ezt a pillanatát jelenítette meg tárcájában Gyuri. Hát igen, akkor még nem volt fedett Komjádi uszoda, de volt a Csaszi, amely az 1920-as évektől hány úszó és vízilabda világbajnokot, olimpiai bajnokot adott a hazának. Pilhál Györgynek ezek a valóságot ábrázoló meséi nem a Tollhegyen és még csak nem is a Pacában születtek. Önálló kis írói, művészi alkotások ezek, tárcák, krokik, glosszák, jegyzetek formájában.

Különleges emberfajta az újságíró. Az élet egy-egy pillanatát örökíti meg az utókor számára, amit aztán sokszor tovább mesél, újrafogalmaz. A jó, morállal rendelkező újságíró – abból egyre inkább kevesebb van – a modern kor regöse, amely látleletet ad a valóságról, az emberi örömökről, a fájdalmakról, a győzelmekről, a vereségről, a valódi könnycseppről, a hamis illúziókról.

A hazug újságírót előbb utolérik, mint a sánta kutyát. Abból is van most elég, de róluk nincs kedvem írni. Egyszóval a valódi újságíró az utolsó emlékező, ő csukja be az ajtót, amikor megörökíti a valóság egy-egy részletét.

A magyar hírlapírásban az egyik ilyen nagy pillanatrögzítő Pilhál György. Több ezer történetet írt meg. A Maroknyi föld című, most megjelent könyvében jónéhány írás maradandó nyomokat hagy. Talán azért is, mert az emlékek még sokunkban élnek. Az egyik ilyen emlékkép Estére megtelt a tér, a másik a Göncz címet viseli. Antall József, Magyarország első szabadon választott miniszterelnökének halála néma döbbenetet váltott ki. 1993 december 12-én, rettenetes hidegben a Kossuth tér  spontán megtelt emberekkel, az Országház lépcsőfokain ezerszámra égtek a mécsesek a gyertyák. Bár Antall maga mondta, hogy egy kamikaze kormányt vezet ellenszélben, ellendrukkerekkel, ügynökökkel, mégis mindenki tudta, hogy Magyarország történelmi fordulóponthoz érkezett. Ekkor már érezni lehetett, hogy a 95 százalékot lefedő balliberális sajtó aknamunkája beérett: a közelgő országgyűlési választásokat nem nyerheti meg a polgári oldal. Nem véletlen, hogy a szerzőnek, Pilhál Györgynek az elhunyt miniszterelnök egy mondata maradt meg legmélyebben: „…lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke szeretnék lenni.” Ma már tudjuk, hogy Antall József álmát végül Orbán Viktor miniszterelnök valósította meg.

A rendszerváltás másik különleges politikusa Göncz Árpád köztársasági elnök volt. A szabaddemokrata politikus sajnos egyik legfőbb ellenlábasa lett annak az embernek – Antall Józsefnek –, akinek ajánlására került a legmagasabb méltóságba. A Göncz című írás éppen arról szól, hogy a ,„jóságos” Árpi bácsi, a „nemzet nagypapája” az emberek hiszékenységére építve hogyan csapta be az egykori miniszterelnököt és a választók jelentős részét. Nem kellett sok idő, hogy megismerjük nemzetellenes valódi arcukat. Gyuri barátom is a hiszékenyek közé tartozott, először bevette az SZDSZ kommunista-ellenességét. Sok embernek akkor nyílt ki a szeme, amikor 1994-ben az SZDSZ összebútorozott az MSZP-vel, az egykori állampárt örököseivel. A hatalomért az elveiket feladó liberálisok így voltak komcsi-ellenesek. Csak a pénz számított, csak a hatalom! Erre írta Pilhál: „Jaj, mi, balgák!, Jaj, mi, balgák!”

Kedvem lenne mind az ötvenegy írásról, meséről, történetről beszámolni, például a Meghalt a Sámfásról,  a Férfi Filozófiáról, a Fejjel a Humuszba, a Pünkösdi királyságról, az Édes grundról és így tovább, ezért csak ajánlani tudom Pilhál György magánkiadását.

Azaz egy történetről mégis beszámolnék, mert engem nagyon megragadott. A földről, egy maroknyi földről szól, ami egy idős embernek a hazát jelentette. Ezt a földet, a takaros tanyát, ezt a hazát rabolták el a kommunisták ettől az embertől. Így járt persze sokszázezer magyar paraszt is. Ez az ember Pilhál Gyuri nagypapája volt. Ami megmaradhatott a mezővárosban az egy kis ház, kis kerttel. „Egy csipetnyi föld. Körötte meg az eltorzított ország, a legvidámabb barakk”. Aztán az egyedül maradt nagypapát fel kellett hozni a fővárosba. De a lakótelep szörnyű volt számára. Az élettér összeszűkült. Egyetlen kapaszkodója maradt, a panelház bejárata előtti elgazosodott virágágyás, ahol a nagypapa öreg kapájával olykor kapirgált. Az öreg gyökértelenül nem látta értelmét a továbbmaradásnak, a rendszerváltást nem érhette meg. Pilhál György barátom nem bocsátott meg. Mint írta: „Ha az elfuserált igazságtételre gondolok, talán jobb is így szegénynek. Amikor rá gondolok, újra és újra a föld jut eszembe. Mindig a föld. Az a föld, amit elraboltak tőle, meg az, amit a sivár panelház sarkánál igazgatott”. Ma már mi is tudjuk, hogy a föld, Magyarország földje mekkora érték.

Nos, az ilyen újságírókra, akik tükröt tartanak elénk, azokra vigyáznunk és becsülnünk kell. Ők akik figyelmeztetnek bennünket, ha rossz útra tévedünk. Ők a mi krónikásaink.