Az Öreg Az Öreg, aki már mindent látott
Elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzek. Régi szabadságharchoz, azaz a forradalom kitörésének napjához, március 15-hez való viszonyulás jellemzi, hogy demokráciában vagy diktatúrában élünk. Sajnos életem nagy részét diktatúrában éltem. Tilos volt szabadon ünnepelni március 15-ét, tilos volt őszintén írni március 15-ről.
1966 március 15-ét írunk. Huszonhárom éves voltam. Közeledtünk az 1956 október 23-ai forradalom és szabadságharc évfordulójához. Szokás szerint összejöttünk barátok Soltész Gyuri iparművész műterem lakásában a Béla Király úton. Ott volt Szabados Árpád képzőművész (rendszerváltás után a Képzőművészeti Egyetem rektora, később a Mozgó Világ művészeti vezetője), a bátyja, Szabados Laci építész, Flamm György építész (az Apostol együttes vezetőjének öccse), Szentmihályi Szabó Péter író és felesége, Soproni György építész barátunk és Nagy József iparművész (az Iparművészeti Főiskola adjunktusa, Borsos Miklós szobrászművész helyettese).
Egyszóval beszélgettünk, politizáltunk, ittunk soltvadkerti borokat, pálinkákat s békéscsabai kolbászt eszegettünk. Egyszer csak kicsapódott az ajtó. Két rendőr jelent meg gumibottal – valószínűleg a szomszédok feljelentése alapján jelentek meg.
Kérdések sora: mit csinálunk, miért vagyunk ennyien együtt, miről beszélgetünk? S végül igazoljuk magunkat, adjuk oda a „személyiazonotossági” igazolványunkat.
Majd az „Oszoljanak!” felszólítást odavetve elmentek.
Ne feledjük! Tíz évvel vagyunk Ötvenhat vérbefojtása után, és még 1966-ban is végeznek ki embereket a börtönben. A kádári diktatúra megengedte, hogy a rendőrök, nyomozók bírói engedély nélkül behatoljanak lakásokba, magántulajdonokba.
A Petőfi szoborhoz, a Batthyány örökmécseshez vagy a Nemzeti Múzeumhoz a hatvanas években március 15-én közel sem lehetett menni, rendőrök hermetikusan elzárták.
A félelem, az erőszak volt az úr.
A hetvenes években, az enyhülés szakaszában lehetett ezeket a szimbolikus helyeket megközelíteni, de számítani lehetett a rendőri vagy civil ruhás nyomozói erőszakra.
Aztán érdemes lenne a nyolcvanas évek és a rendszerváltás utáni március 15-hez való viszonyulásunkat elemezni. Máig nem lehet nyugodtan ünnepelni. Mostanában a komcsi, balliberális ellenzék akadályozza a nyugodt, békés ünneplést.
Mostanában a komcsi, balliberális ellenzék akadályozza a nyugodt, békés ünneplést. VAGYIS UGYANAZOK!
Az évek múlásával szelektívvé válik az emlékezet.
Ugyanis spontán ünnepelni valóban nem lehetett sem a 60-as években, sem később. De ezzel egyidejűleg voltak központi, hatóság által ellenőrzött megemlékezések, egyes kiemelt iskolákban. Összemosva március 21. (a Tanácsköztársaság évfordulója) és április 4.-vel, ami az un. felszabadulás mondva csinált dátuma volt. Mindezt így együtt elnevezték Forradalmi Ifjúsági Napoknak. Azért csinálták, mert Március 15-ét nem tudták kitörölni a nemzeti emlékezetből, ezért megpróbálták a jelentőségét csökkenteni az összemosás által, amelyben a két másik időpontra helyezték a hangsúlyt. Ezért két mondattal elintézték március 15-ét. Ezeket a “megemlékezéseket” a Hazafias Népfront és a KISZ rendezte.
Hogy mennyire igaza van Stefka úrnak, azt bizonyítja, hogy a hivatalos, a KISZ és az MSZMP által szervezett szocialista ünneplés 1986-ban még nem ismert alternatívát. Amikor abban az évben néhány ezer fiatal mégis az utcára vonult ünnepelni, a rendőrség brutálisan beavatkozott. Tüntetőket tartóztattak le, kutyás rendőrök oszlatták fel a tömeget, fújtak gázsprayt, gumibottal verték az embereket és megfélemlítésként a személyijüket is elvették. https://hvg.hu/itthon/20160315_lanchidi_csata_1986_marcius_15
Mindez néhány évvel az un. rendszerváltás előtt történt.
1990.- ben mikor hívatalosan munkaszüneti nap lett …….mindeki átment ausztriába ünnepelni ( vásárolni )) …………