Szemétre dobott örökségünk

Furcsa szokás kezd manapság divattá válni. A lomtalanítások idején egyre-másra azt lehet tapasztalni, hogy a kidobott bútorok, konyhai gépek, televíziók, számítógépek mellett könyveket, könyvritkaságokat is kihajítanak az utcára. Láss csodát, a múlt héten a könyvgyűjtők igazi csemegéjére bukkantam, még hozzá egy sorozatra, az Erdélyi Szépmíves Céh Kolozsváron kiadott díszkiadására, a többi között Kós Károly Varju nemzetség című könyvére.

De ott a szemetek, a koszos matracok, ágyneműk között találtam a többi között Kodolányi János Az Égő csipkebokor, Thomas Mann A kiválasztott, Romain Rolland Jean Christophe, Kosztolányi Dezső Nero, a véres költő és Passuth László Sasnak körme között (Zrínyi Miklós kora) regényeit. Vajon kicsoda, micsoda emberek lehetnek azok, akiknek a kezét nem égeti, nem perzseli meg a könyv, szerzőjének szellemi nagysága, amit csak úgy a szemétbe hajít? Tán nem is a valódi gazdája ürítette ki a könyvespolcot, lehet hogy szegény meghalt és érdemtelen örökösöknek lett terhére minden, ami az életet, múltunkat, jelenünket és jövőnket jelenti. Hát miért is hajítana el bármit is az ember, amiért pénzt áldozott, hónapokig vagy évekig kereste az antikváriumban, és amikor megszerezte, boldogan, gondosan helyezte el a regisztrált könyves szekrényébe.

Mondom én, a naiv. Más világot élünk már? Amikor nem számít a gondolat, az érzelem, csak az okos telefon és a laptop? Tudom-tudom az is kell, de a könyvek. Lehet a könyvek nélkül élni?  Vagy szemétbe velük? Vagy az a szemét, aki kidobja mindazt, sokszor azt az utolsó lelki és szellemi menedéket, amiért érdemes élni?

Nem tudom. Ha nem olvashattam volna el Marcus Aurelius Elmélkedések című könyvét, Senecát, Cicerót vagy nem vehettem volna kézbe Thornton Wilder a Szent Lajos király hídja művét vagy Hemingway Akiért a harang szól, a Fiesta című könyveit, nem beszélve Thomas Mann Doktor Faustus zseniális alkotásáról, Ady Endre, József Attila, Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós költeményeiről, akkor mivé lettem volna vagy hogyan gondolkodnék ma?

Nélkülük mit gondolnék a hazáról, a nemzetről, Magyarországról, az emberségről, a szabadságról, a mindig és mindig megújuló küzdelemről, a talpra állásról? Mostanában sokszor eszembe jut Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című verse, amely ma is időszerű. “…Ment-e / Akönyvek által a világ elébb?”– teszi fel a kérdést. Persze, hogy szívünk szerinti a válasz: “De hát ledöntsük amit ezredek/ Ész napvilága mellett dolgozának?/ A bölcsek és költők műveit…” S persze útmutatást is ad Vörösmarty, az 1848-49-es szabadságharc és forradalom előtt, amit így-úgy,de megfogadtunk: “Mi dolgunk a világon? Küzdeni/ Erőnk szerint a legnemesbekért. / Előttünk egy nemzet sorsa áll. / Ha ezt kivívtuk a mély süllyedésből, / S a szellemharcok tiszta sugaránál/ Olyan magasra tettük, mint lehet, / Mondhatjuk, térvén őseink porához:/ Köszönjük élet! Áldomásidat, / Ez jó mulatság, férfi munka volt!”

Nem tudom, hol tartunk most. Kettészakadt az ország. Az úgymond baloldali érzelműek, a szélső jobbosok, mintha ebben az igen nehéz nemzetközi politikai világban nem értenék meg, hogy mit kellene csinálni, mit kíván a haza, mit kíván Magyarország. Ez az egyre elterjedő műveletlenség, bunkóság, az olvasás hiánya, -mondjuk, könyv gyűlölet?- százezreket foszt meg a tisztánlátástól, döntési képességétől, hogy mit vár el mindannyiunktól a szülőföld, mit várnak el tőlünk az utánunk jövő nemzedékek.  A  cselekvés irányát még tudták vörösmartyék. Igazából nincs mit a szemükre hánynunk.

Akkor is, most is a nagyhatalmak játékszerei voltunk, vagyunk. De azért valamennyi befolyásunk saját sorsunkra nekünk is van.

Most még úgy tűnik, mintha az országban élő kisebbségben lévő, de számszerűleg jelentős réteg nem tudná, hogy mi lenne neki jó, milyen irányban kellene haladnia. Első lépésként azt tudnám nekik tanácsolni, hogy könyvet ne hajítsanak ki a szemétbe. Második lépésként tanácsolnám, sokat olvassanak, olvassák el Kós Károly Varju-nemzetség című könyvét, amit 1925- ben írt- az igazságtalan trianoni békeszerződés után, már a román uralom alatt, -amit a szemétben találtam, mivel ez a könyv  kiváló példája annak, hogy a magyar, a székely, tehetségével, szívósságával, leleményességével a legnehezebb körülmények között is helyt tud állni. Ha az ismeretlen szemétbe hajító olvasta  volna Kós Károly, az egyik legkiválóbb erdélyi-magyar építész előszavát, aligha hiszem, hogy nálam landol ez a kincs. Egyébként ebből a Varju- nemzetségből most már két példányom van. De mit is írt Kós Károly- a többi között az Állatkert, a Wekerle -telep, a Városmajor-úti iskola tervezője – abban a bizonyos előszóban?: ,, Született ez az írás akkor, amikor körülöttünk furcsán-hirtelen megfordult a világ és mi – alul maradtunk. Amikor az élő magyar hang erősen meghalkult… Amikor befogtuk a fülünket, hogy ne halljuk az új beszédet, amikor behunytuk a szemünket, hogy ne lássa meg az új világ a benne égő könnyeket, amikor szorosan bezártuk a szájunkat, nehogy meg tudja valaki is, hogy a lelkünk ott belül halálos-keservesen sirat.”

Nem gyönyörű? Egy szóval sem említi, a román nyelvet, a román uralmat, de mindent értünk belőle. Az írás, az olvasás tudományát akarják néhányan eldobni? Nagy hibát követnek el. Mert akkor valóban semmit sem fog érteni ebből világból és fejében nagy sötétségben fog meghalni.