A reneszánsz ember

Emillel a médiaháború első fordulójának csúcspontján kerültem kapcsolatba 1994 nyarán. Horn Gyuláék győzelme után felkértek az MSZP-s, SZDSZ-es Magyar Rádióból, hogy menjek be a stúdióba és beszélgessünk a választások utáni médiahelyzetről (a média nagytakarításról), miután kirúgtak az MTV Híradó és A Hét mb.főszerkesztői állásomból. Ezenkívül csaknem 200 tévés munkatársamat kényszernyugdíjazták vagy rendelkezési állományba helyezték. Egyszóval nem volt kedvem a „kivégzőimmel” beszélgetni, így Ludwig Emilt, a Magyar Fórum főszerkesztőjét ajánlottam, akinek írásait jól ismertem a Csurka István féle lapból. Meglepetésemre az eddig hallomásból ismert Ludwig kőkemény volt, beolvasott, miszerint a média 98 százaléka balliberális, sajtódiktatúra van, a nemzeti sajtót most végezték ki.

Innentől kezdve figyeltem rá. Aztán 1997 decemberében ismerkedtünk össze személyesen, amikor a Napi Magyarország szerkesztősége felállt. A FIDESZ kezdte érezni, hogy kell saját sajtó, különben nem szólhatnak bele a nagypolitikába. A volt Kilián laktanyában (egykori Mária Terézia laktanya) kaptunk helyet a második emeleten. Igen mostoha körülmények között dolgoztunk, Ugró Mikivel asztal híján két öntöttvas fűtőtestre helyeztünk egy ajtót, és az volt az íróasztalunk. Egy számítógépen hárman dolgoztunk. Ez volt a komcsiknál a sajtószabadság, az esélyegyenlőség, amiből a haladó Nyugat semmit sem észlelt. Aztán fokozatosan javult a helyzetünk, átköltöztünk a huszárlaktanyába, a volt Pénzverdébe, és már a megújult Magyar Nemzet – Napi Magyarországgal egyesült – újságíróiként dolgoztunk tovább. Ludwiggal és a többiekkel nem kis szerepünk volt a Fidesz vezette koalíció győzelmében.

Lassan kialakult a szerkesztőségben az a csapat, amely felvette a versenyt a balliberális sajtófölénnyel. Bayer Zsolt, Csermely Péter, Kristóf Attila, Ludwig Emil és Ugró Miklós publicisztikái vitték a prímet. Ezekben az időkben barátkoztam össze Emillel, és ez a barátság 2002 után, a Gyurcsány-korszak idején egyre szorosabbá vált. A Rudas Fürdő forró vize, száraz és gőzzel teli szaunái fontos találkozóink színhelye lett – többek között Ludwig Emillel, Ugró Miklóssal, Huth Gergellyel, dr. Nemessuri Péter ügyvéddel és Mózes Mihállyal, volt recski fogollyal –, ahol megvitattuk hetente egyszer a legfontosabb politikai eseményeket.  A gyógyító vízben egyre több barátunk, szimpatizánsunk vett bennünket körbe, akik a komcsiktól, a liberálisoktól való megszabadulásról ábrándoztak, és ennek az ábránd szövögetésnek vezéralakja Ludwig Emil volt. Emil olyan kisugárzással rendelkezett, hogy nem lehetett rá nem odafigyelni. Ezek a „Szabad Nép” félórák egyre híresebbek lettek, és azokon a napokon, amikor mi a reggeli órákban megjelentünk a Rudasban, sűrű  kézfogások tengerében jutottunk a testet és lelket felszabadító medencébe. A két-három órás brüggölés után még annyi időnk volt, hogy néhány pohár hideg sör után folytassuk a beszélgetést.

Emil brilliáns újságíró volt. Úgy tudta a libsi hazugságokról lerántani a leplet, hogy az ellenfél nem is érezte magát megbántva. De írásaiban mindig telibe talált. Glosszáiban, vezércikkeiben vicces s humoros volt, szarkasztikus, de amiről írt, azt véresen komolyan kellett venni. A balliberális újságírók soha nem tudtak belekötni, egyetlen feljelentés sem jutott el a bíróságig.

De nemcsak írásaival alkotott. Nem pártok szolgálatában állt, hanem a nemzet szolgálatában. Hogy az éppen olykor a Fidesz volt, az annak volt köszönhető, hogy a Fidesz összefogta a konzervatív, keresztény pártokat, és egyre határozottabban lehetett látni, hogy ez a néppárt Magyarország érdekei mellett tette le a voksát. Emil és mi jónéhányan írásainkkal ezt a magyar érdeket szolgáltuk.

Szavainknak is volt hatása. Rendszeresen lejártunk a Bor és Hal fesztiválra Csopakra,  Balatonfüredre, a Káli medence különböző falvaiba, amit elsősorban Mádl Ferenc köztársasági elnök, Kristóf Attila és Liszkay Gábor főszerkesztő karolt fel. Politikai fórumokat tartottunk a Balaton északi partján, Harkányban, a Villányi borvidéken, de meghívást kaptunk Egerbe, Gyöngyösre, Szabolcs-Szatmár megyébe és az ország számos más városába. Kialakult a Magyar Nemzet országjáró csapata Bayer Zsolttal, Huth Gergellyel s személyemben, amihez olykor csatlakozott Ludwig Emil, Kristóf Attila és Temesi Ferenc. Mindig érdeklődőkkel teli művelődési házakba érkeztünk. Az emberek kíváncsiak voltak a Medgyessy, a Gyurcsány és a Bajnai kormányok sumákolásaira,-az SZDSZ-el mindig pár a párban voltak – amelyet követtek a megszorítások, a szociális kedvezmények megvonásai, s a pénzügyi csőd felé vezető kormányzás.

Kevesen tudják, de Emil polihisztor volt. Nemcsak írni tudott, nemcsak politikai újságíró volt, nemcsak a magyar kultúrát, a művészetet, a Kárpát-medence hagyományokban gazdag építészetét, műemlékeit kutatta és jelentette meg több könyvben is gyönyörű fotó illusztrációkkal – ebben segítőtársa volt Tóth Tibor fotós kollégánk –, de kiváló érzéke volt az asztalosmunkához. Sőt műbútor asztalosként is ismert volt. Régi, elhasznált, több száz éves kredenceket, szekrényeket, székeket, ágyakat, asztalokat újjávarázsolt, megtartva azok ódon hangulatát. Aranykeze volt mondták. Balatonfelvidéken, taliándörögdi házát saját maga építette vissza eredeti, XIX. századi  formájában, a falépcsőtől kezdve, minden famunka az ő keze munkáját dicsérte. Az alagsorban felszerelt egy komplett asztalos műhelyt. Szabadidejében ott dolgozott.

Emil barátunk a XXI. század reneszánsz embereként élt. Szerelmese volt a régmúlt hagyományainak, építészeti műemlékeinek, imádta a hazáját, de fontos volt számára a barátság, a közösség, a szabad gondolkodás. Számára a minőség elsőrendű szempont volt: akár, ha stifolderről volt szó, vagy egy bográcsban főtt báránypörköltről, kemencében sült kenyérről, villányi és badacsonyi borokról. Szerette az életet és sokszor ebből merített erőt.

A több mint harminckét éve tartó médiaháború értelmetlensége, kegyetlensége, az igaztalan támadások, mint annyi más újságíróét, az ő energiáját is lassan felőrölte. Barátaink közül idő előtt elmentek sokak közül a nemzeti gondolkodású Szentmihályi Szabó Péter költő, publicista és Apáti Miklós költő, publicista is. Őket konkrétan a médiaháború emésztette fel. Egyes jobboldali újságírók túlélték, mások belehaltak. Többen nem tudták feldolgozni, hogy kirúgták a munkahelyükről, megfosztották a szakmájuktól, kilátástalan egzisztenciális helyzetbe kerültek. Ludwig Emilnek sem tett jót, hogy annyi eredményes harc után – amiben vezető szerepet játszott – elküldték nyolc évvel ezelőtt a Magyar Nemzettől. 

A hála nem politikai kategória. A lélek útjai kifürkészhetetlenek. A megbántott lélek komoly rombolást tud végezni egy életerős szervezetben.

Nyugodj békében barátunk, Ludwig Emil!