Elment egy úriember

Nem esett kétségbe, amiért háromszor is visszatértek a balliberálisok, a volt nómenklatúra. Szabad György úgy vélte, hogy a rendszerváltást már nem tudták semmissé tenni, így háborút nem vesztettük el. Hitt népének egészséges ösztöneiben, hogy amikor nagy baj van, akkor úgyis lesöprik a rosszat, fordítanak egyet a hatalmi rendszeren.

Az első szabadon választott Országgyűlés elnökeként az interpellációk, az azonnali kérdések politikai vitáinak hangzavarában tanáros vezetési stílusa, udvarias rendreutasítása mindig csendet parancsolt az ellenzéki és kormánypárti képviselőknek. Igen, ő volt Szabad György akadémikus, történész, a Magyar Demokrata Fórum alapító tagja, aki tudott higgadt maradni, aki kiabálás, ordítozás, trágárkodás helyett tudott érvelni, az ok-okozati összefüggéseket felmutatni. Jól esett ott látni a pulpituson a tanárt, a professzort, akkor 1990 augusztusában, több mint negyven év kommunista diktatúra után, az utolsó demokratikusan megválasztott kisgazdapárti Varga Béla nemzetgyűlési elnök székében, akit aztán több száz nemzetgyűlési képviselővel együtt Rákosiék emigrációba kényszerítettek. Jól esett azt látni, hogy újra parlamentáris demokrácia van Magyarországon és vége van Dögei Imréék, Rónai Sándorék, Apró Antalék és a többi, szovjeteket kiszolgálók uralmának.

Szabad Györgynek Antal József egykori miniszterelnök mellett kulcsszerepe volt abban, hogy a kommunista diktatúra parlamentjét zökkenőmentesen felváltotta a többpártrendszerű demokratikus parlament. Igazi tanár volt, nem kivételezett. Amikor a pontos házszabályt, az ,,órarendet” újra bevezették a parlamentben és a miniszterelnök, Antall József – aki egyébként barátja volt- túllépte a megadott időt beszédében, akkor háromszori figyelmeztetés után Szabad megkérte, hogy szíveskedjék befejezni a beszédét. Az országgyűlési munka mennyiségét, fontosságát jelzi az is – a karácsonyi ünnepek és a nyári szünetek alatt is üléseztek -, hogy az első négy évben hozott törvények, határozatok Országgyűlés jogalkotása címmel, kilenc kötetben jelentek meg magyar és angol nyelven. Jellemzően az Országgyűlés következő, szocialista elnöke Gál Zoltán megszüntette ezt a sorozatot. Szabad György egyébként egy vele készített interjúmban az őrületes törvénykezési munkatempót azzal indokolta, hogy kész tényeket, visszafordíthatatlan folyamatokat akartak teremteni. Mint mondta: “különben 1994 után minden összedőlt volna.” Hát igen, akkor szavazott a nép egy része azokra a csizmákra – Horn Gyula pufajkásra és társaira-, akik negyven évvel azelőtt, 1956 után az agyagba döngölték őket. De hát az ember holtig tanul.

Szabad György valójában XIX. századi ember volt. Valóságos demokrata, szabadelvű, elvei mellett végletekig kitartó és végtelenül udvarias embertársaival szemben. Ez nem volt véletlen. Hiszen történészi, oktatói munkája az ELTE Bölcsészettudományi Karán a reformkorra, a magyar polgári átalakulásra fókuszálódott. Kossuth politikai pályájáról írott könyve ma is alapmű. Amikor a professzor úr belépett a tanterembe a választékos öltözékében (öltöny, fehér ing, nyakkendő, fényesre pucolt cipő, nagyon gondozott, lesimított hullámos haj), akkor a diákokkal zsúfolásig telt padsorok rögtön elcsendesedtek. S hallgattuk szenvedélyes magyarázatát a diéták, a reformkori országgyűlések, az 1848/49 és törvények fontosságáról, amelyek előkészítették, például a jobbágyfelszabadítással, a polgári átalakulást és elgondolkodhattunk szavain, hogy mit tettek Kölcsey, Wesselényi, Széchenyi, Deák, Kossuth és sokan mások életük feláldozásával Magyarországért. Jó volt tanítványának lenni. Egyike vagyok a szerencsésekből, a sok százból, akik szakdolgozatukat (Ivánka Imre, 48-as forradalmár pályaképe) Szabad György egyetemi tanárnál írták.

Amikor a rendszerváltás napi politikai kérdéseivel volt elfoglalva, akár az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásainál, akár a Lakiteleki találkozón, az MDF elnökségében vagy a parlamenti törvénykezésben, akkor mindig példaként a reformkorhoz vagy az 1848/49-es szabadságharchoz nyúlt vissza. A Rendszerváltók című könyvemben a Kiútkeresés gyötrelmeiről ezeket mondta éppen az ellenzéki kerekasztal tárgyalásokról: “nem kártyaasztalnak tekintjük a tanácskozó asztalt, ahol az egyik fél annyit nyer, amennyit a másik veszít. Hanem annak, amivé reményeim szerint tenni is tudtuk: olyan asztallá tudjuk emelni, amelyen megfogalmazódik a jövő Magyarország kifejlődésének alapja”.

Bölcs ember volt. Nem ijedt meg a saját árnyékától, de nem ijedt meg attól sem, amikor a politikában nem a szája íze szerint mentek a dolgok. Azzal, hogy háromszor is visszatértek a balliberálisok, a volt nómenklatúra a hatalomba nem esett kétségbe. Úgy vélte, hogy a rendszerváltást már nem tudták semmissé tenni, a háborút nem vesztettük el. Hitt népének egészséges ösztöneiben, hogy amikor nagy baj van, akkor úgyis lesöprik a rosszat, fordítanak egyet a hatalmi rendszeren. Végül is ez történt 2010-ben. Szabad is ,,háborúnak” nevezi az elmúlt huszonöt év politikai küzdelmeit, nem véletlen, hogy egy másik rendszerváltó Orbán Viktor olykor felemlegeti, hogy egyfajta szabadságharcot vívunk itthon és külföldön is. Magyarán nem ért véget még a rendszerváltás. Hosszú az út a befejezésig. Amikor a ,,nagytakarítás” elmaradásáról faggattam és a felelősségükről, erre így válaszolt: “Meg kell érteni, hogy a népben félelem volt. Lehetőséget teremtettünk 1990-ben az üzemi választásokra. Valamennyien azt hittük, hogy a dolgozók többsége a megújulás mellett szavaz. S mi történt? Az “üzemi háromszögek” (igazgató, szakszervezeti titkár, volt párttitkár) majdnem mindenütt a helyükön maradtak. Az emberek közül sokan nem mertek szabad akaratukból dönteni, csak négyszemközt kérdezték: mi lesz, ha visszavágnak?” Igaza volt Szabad Györgynek. Mert a magyar nép zsigereiben több évszázados tapasztalatok alapján benne van a félelem ösztöne. A kommunisták, a bolsevikok bosszúját soha nem felejtik el. Amikor előjöttek, visszatértek – mindig is véres volt: 1919-től, 1945 után, 1956-tól és aztán a rendszerváltás után Horn Gyula és Gyurcsány Ferenc színre lépésével. Ezt mindig számba kell venni. Ezért van szükség legalább nyugodt harminc évnyi polgári kormányzásra.

Végül is azt kell mondanom, szerencséje volt Magyarországnak, hogy ilyen embereknek, mint amilyen Szabad György is, közük volt a törvényes, demokratikus, nemzeti jogállamiság kialakításához, megteremtéséhez. Sosem felejtem el, amit a tanítványainak mindig hangoztatott: “patriótának és demokratának mindig egyszerre kell lenni. Aki nem demokrata, az nem lehet igazi patrióta, mert nem akar az egész népre támaszkodni. Aki viszont demokrata, de nem patrióta, az aligha tud eljutni az igazi problémákhoz. Régóta egyet értek Pasteurrel, aki szerint az igazi tudomány nem nemzeti, de az igazi tudás mindig patrióta”.

S ez a Szabad György-i gondolat igaz, és a mai közéletre, politikai harcokra egyaránt érvényes. Vannak sajnos sokan olyan politizálók, akik nem tudják, hogy hol a haza, mi a nemzet és mivel tartoznak Magyarországnak, szülőföldjüknek. Ideje lenne megtanulni.