Hatodik koporsó

Huszonnyolc éve, 1989. június 16-án, az 1956-os mártírok újratemetésének napján hangzottak el a Hősök terén Orbán Viktor történelmi szavai: „Jól tudjuk a forradalom és a megtorlások áldozatainak többsége korunkbéli, magunkfajta fiatal volt. De nem pusztán ezért érezzük magunkénak a hatodik koporsót. Mind a mai napig 1956 volt az utolsó esély arra, hogy nemzetünk a nyugati fejlődés útjára lépve gazdasági jólétet teremtsen. A ma vállunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe fojtották forradalmunkat (…) Valójában akkor, 1956-ban vették el tőlünk – mai fiataloktól – a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.”

Erre vártunk a rendszerváltással, de ezt akartuk, így akartuk? Két fontos kérdésre azóta sem kaptunk megnyugtató választ. Tényleg Nagy Imre és mártírtársai újratemetése zajlott le ott a Hősök terén, vagy párttemetés, illetve valóban ott volt-e abban a koporsóban a fiatalok jövője, tehát közelmúltunk harminc éve?

Köztudott, hogy a magyarországi kommunisták nagy trükkjei közé tartozott megalakulásuktól, 1918-tól, nemcsak pártjaik nevének folyamatos megváltoztatása, a köpönyeg cseréje, hanem az általuk megkínzott, meggyalázott, kivégzett párttársaiknak újratemetése, a nyilvános megbocsátás, bocsánatkérés. Ez történt a forradalom kitörése előtt 1956. október 6-án Rajk László, majd a hét tábornok „rehabilitációs újratemetése” napján, amikor a párt napilapja, a Szabad Nép hatalmas betűkkel hirdette címlapján „Soha többé!” Nem telt el néhány hét, amikor a kommunista párt ÁVH-s keretlegényeivel a békés, fegyvertelen tömeg közé lövetett a Parlament előtt a Kossuth téren, Mosonmagyaróváron és az országban még vagy hatvannégy helyen. Miután a szovjet hadsereg leverte a forradalmat és szabadságharcot, már 1956 novemberétől 1965 végéig Rajkhoz hasonló koncepciós perekben ítéltette halálra ártatlanok százait, köztük saját elvtársait is.

A Fidesz akkori vezetése, Orbán Viktorral, Kövér Lászlóval az élen nem akarta 1989. június 16-át, azaz azt, hogy ezt a temetést az MSZMP a hamis nemzeti megbékélés látszatára használja.
Nem akarták, mint ahogyan az MDF alapítói sem, hogy ez a temetés csak a törvénytelenül kivégzett kommunista elvtársakról (Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József) szóljon. Igenis szóljon a hatodik koporsóról is, az elpusztított pesti, budai srácokról, az egyetemistákról, a munkásokról, a forradalmárokról, vagyis az akkori fiatalokról.

És milyen lett a jövője huszonnyolc év alatt az akkori huszonéveseknek, egyáltalán a magyar népnek?

Hosszú lenne elsorolni, hogy mi minden történt velünk, jó és rossz. Egyet leszögezhetünk: jobboldali kormányainknak rendre a szocialista-szabaddemokrata vezetésű kormányok által eladósodott, kifosztott, pénzügyi csődbe hajszolt országunkat kellett kihúzni a bajból, és szociálisan átgondolt gazdaságpolitikájukkal újra és újra a helyes vágányra tenni. Most is ez történik és ez fog történni akkor is, ha újra mandátumot kapnak a balliberálisok az ország tönkretételére. Erre ezer példát lehetne hozni. Mindig ez van, ezzel a baloldallal örökké itt van velünk a hatodik koporsó fenyegető képe.

Azt tudnunk kell, hogy az elhíresült temetési beszédnek volt előzménye, méghozzá az 1989. március 15-ei. Orbán Viktor ekkor a Kossuth téri beszédében százezres tömeg előtt a következő kérdést teszi fel: „ …beszélhetünk-e nemzeti függetlenségről, amikor Magyarországot az 1956-os forradalom után újra megszálló orosz csapatok itt állnak a városainkban?” Majd kimondja az Ellenzéki Kerekasztal előtt(EKA): „Mi csak magunkban bízhatunk… Ne higgyük, hogy elérkezett az össznépi összeborulás ideje. Én nem hiszek a diktatúrát bevezetni képesek és az esetleges diktatúrát majd elszenvedni kényszerülők kézfogásának őszinteségében. Én abban hiszek, hogy mi így, együtt képesek vagyunk visszavezetni ezt az országot 1848 eszményeihez.”

Valószínű ennek a márciusi beszédnek azért nem volt nagy visszhangja, mert nem közvetítette a televízió. Akkor s még hosszú ideig a pártállami sajtó jelentette kizárólag a tömegkommunikációt. A Fidesz a közmédiában (MTV, Magyar Rádió) egyébként is le volt tiltva, hallgatásra volt ítélve. A Orbán beszéde ezért is volt akkora jelentőségű június 16-án a Hősök terén, mert ezt a tiltást a közmédiában feloldották. Orbán Viktor lényegében ugyanazt mondta el, mint március 15-én. A szónokok közül se Mécs Imre, se Rácz Sándor nem beszéltek a szovjet csapatok kivonásáról. Orbán nyíltan szólt az ötvenhatos követelések aktualitásáról s hangsúlyossá tette: „Ha nem tévesztjük szem elől 56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről. (Antall József ezt meg is tette – a szerk.) Ha van bennünk elég mersz, hogy mindezt akarjuk, akkor, de csak akkor beteljesíthetjük forradalmunk akaratát. Senki sem hiheti, hogy a pártállam magától fog megváltozni.”

Nem is változott meg, csak átalakult.

Mindenesetre a Fideszt innentől kezdve kritizálták, támadták balról és jobbról is. Túl radikálisnak tartották. Még vélt eszmetársaik is nekik rontottak. Aznap este, a Vitányi-féle intézetben találkozott Adam Michnikkel, a példaképnek tekintett lengyel ellenállóval, aki így gratulált: „Jó beszéd volt ez, de azért kapitális hibákat vétettél!” Orbán megdöbbent a tolmács fordításán. „Mégis miket?” – kérdezett vissza. „ Először is elég nagy hiba volt hazaküldeni az oroszokat” – hangzott a válasz. Orbán Viktornak ez rosszul esett, hiszen szakdolgozatát a lengyel ellenállási mozgalmak történetéből írta és ehhez sok Michnik írást elolvasott. Erre így emlékezik: „Tudtam, hogy ezt a pontot sokan fogják vitatni, de biztos voltam benne, ha egész Közép-Európában csak egy ember is akad, aki ezt helyeselni fogja, az Adam Michnik lesz.”

Ezt Orbán rosszul tudta.

Ma már tudjuk, hogy Adam Michnik a lengyel liberális SZDSZ, a Soros-féle Nyitott társadalom elkötelezett tagja. Miért is várhattunk volna tőle több megértést a magyarság újbóli nemzetté válásának fontos pillanatában. A mi számunkra fontos lengyel szövetségesek nem Adam Michnik körében találhatók.

És ezzel elérkeztünk az 1989. június 16-ai újratemetési beszéd végső tanulságához. Ha nem akarjuk, hogy újabb koporsók körül álljanak a jövő nemzedékei, ahhoz meg kell védenünk nemzeti identitásunkat, önállóságunkat, nem engedhetjük meg, hogy akár külföldről vagy belföldről a terror (pénzügyi zsarolás, Soros-civilek, stb.) különböző eszközeit használják Magyarország ellen.

Csurka István halála előtt nem sokkal két látomásszerű drámát is megjelentetett, az egyik A hatodik koporsó. A drámában a magyarságot féltő szellemisége rövid esszenciája a XX. századi magyar történelemnek, melyben kifejti, hogy az elmúlt század a nagyhatalmak által szentesített halált, hazugságot és szenvedést hozta nekünk. Ebből az egyetlen kivezető út, a magyar út. A Hatodik Koporsó egyik szereplője, az Apród így érvel: „Erdély minden fejedelme törzsökös magyar volt, az Árpád-házig visszavezethető családfákkal, s ezek a protestáns és katolikus fejedelmek vallászabadságot teremtettek, és a Habsburgok ellen a törökkel, a török ellen a Habsburgokkal szövetkeztek, de fenntartottak egy magyar államot. Egy magyar államot, értik? Karddal, politikával, alkukkal és bölcsességgel”.

Elgondolkodtató.