Homo Sovieticus

Ismét vízre szállt Budapesten a Polgári Gondola. Az 1995-ös kezdeményezés fő célja az volt, hogy az akkori értékválságban megfogalmazza a polgári értékrend kereteit. A húsz éve kimondott alapvetés mai is érvényes: a keresztény, konzervatív jobboldalnak van erkölcse, tudja mit kell cselekednie népe érdekében. A magyar polgárt tehát a polgári értékrend különbözteti meg a homo sovieticustól. Sajnos homo sovieticusokkal még ma is el vagyunk látva, bár létszámuk szerencsére egyre fogyatkozik. Szellemi vezérük pedig a demagógiával bőven ellátott Gyurcsány Ferenc. 

A szovjet ember típusát négy évtizeddel ezelőtt formázta meg szatirikus írásában Alekszandr Zinovjev szovjet író és szociológus. Először szamizdatban jelent meg – az akkori orosz emberről szólt. Arról, amelyik szereti a közöst, az állami tulajdont dézsmálni; erőszakos; úgy tesz mintha dolgozna, de mindig a máséra vágyik (ez a magyar kommunizmusban úgy működött: ami a tied az az enyém, ami az enyém, ahhoz semmi közöd); önző, össze-vissza hazudozik, alakoskodik; eljátssza, hogy közösségi ember, holott csak magának kapar; identitása zavaros; hazában, nemzetben nem hisz, csak a saját szocializmusát építi.

Nos, ez a homo sovieticus. Hasonló emberformák voltak Rákosi és Kádár Magyarországán, ahol a bérből és fizetésből élők száját betömték – minimum három éves várakozással – egy Trabanttal, Wartburggal netán egy Zsigulival, megbízható elvtársaknak olcsó hétvégi nyeles telekkel, jobb esetben tanácsi lakással.

Ezeket az embereket nem lehetett polgároknak nevezni. Ugyanis ez az embertípus szavazta vissza Horn Gyulát a rendszerváltás után (rúgós Gyuszit), az 1956-ban elhíresült pufajkást, aki még néhány évig visszavarázsolta rászavazó népének az eltűnt majálisok hangulatát – ingyen hideg virsli, ingyen meleg sör -, és néhány pillanatig el tudta hitetni egy kis szocialista demagógiával, hogy lesz három forintos kenyér, mindenkinek munka, ingyen repülő, ingyen beutaló.

Nem véletlenül gúnyolódott a nyugati sajtó 1994 kora nyarán: a magyarok visszaszavazták azokat a csizmákat, amelyek negyven évig taposták. Az első négy év hideg zuhanya még csak félig józanította ki az embereket. A második nyolc év balliberális kormányzás valósága azonban végleg felnyitotta az emberek szemét.

Világos, ezzel a marxista eszmei töltetekkel nem volt folytatható tovább. Egy ország, egy nemzet életét nem lehet ilyen magatartásformákra építeni. Akkor melyik a legkedvezőbb út? A polgári, a továbbpolgárosodás útja? Húsz éve, és most a múlt hét végén újra, pontosan ezt fogalmazták meg a Dunán, a Polgári Gondolán, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület alapítói – Granasztói György, Martonyi János és Balog Zoltán. Szerintük a polgári értékeket nemcsak saját életünkbe, a társadalom mindennapjaiba, de a politikába is be kell vinni.

Mert mit is jelent a polgár? A többi között azt, hogy szabad, felelős és közösségi ember. Vagyis a polgár nemcsak saját boldogulását tartja fontosnak, hanem a közösségét is. Ez egy olyan identitás, amely csak a polgári gondolkodásban létezik.

Mit is mondott Antall József? „Lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke szeretnék lenni!” Ez a fajta felelősség, befogadás, nyitottság a rendszerváltás óta csak a polgári, konzervatív, keresztény, jobboldali kormányokra, politikusokra, miniszterelnökökre volt jellemző. A polgárt, jelen esetben a magyar polgárt a polgári értékrend különbözteti meg a homo sovieticustól. És homo sovieticusokkal még ma is el vagyunk látva – szerencsére létszámuk egyre inkább fogyatkozik -, szellemi vezérük pedig a demagógiával bőven ellátott Gyurcsány Ferenc.

Tehát a polgárt sem a lakhelye, sem a foglalkozása, sem a vallása, sem a bőre színe nem különbözteti meg a másiktól. Bárki lehet az, bárki tartozhat ebbe a politikai családba, aki ezt az értékrendet elfogadja. Mindezeken túl a legfontosabb, hogy tartozzon a közösségéhez, ami nem lehet más, mint a nemzete, a magyarsága, a magyarságának tudata.

Többször próbálták lejáratni, megkérdőjelezni – balról-jobbról – ennek a politikai családnak a polgári értékrendhez, a kereszténységhez, az európai értékrendhez való ragaszkodását, létét. Eddig sikertelen kísérlet volt. Miért? Mert szívünkkel, lelkünkkel vagyunk magyarok. S legyenek bárhol is e nemzet fiai, nincs olyan, akinek a Szózat eléneklésekor valahol ne csuklana el a hangja vagy Radnóti Miklós Nem tudhatom… című verse szavalásakor egy-egy sornál ne érzékenyülne el. És sorolhatnánk tovább nemzetünk nagy költőinek szívünkhöz szóló sorait.

Egy biztos, az öt éve tartó jobboldali kormányzás legfőbb támasza a civil társadalom életereje, önenergiája és összetartása. E nélkül minden összeomlana. Homo sovieticusokkal sem itthon, sem Európa más országaiban nem lehet társadalmat összetartani, társadalmat tervezni, társadalmat építeni. Egyértelmű, hogy a másik nagy politikai közösséget jelentő család Magyarország számára, Európa. Az európai kultúra, civilizáció, kereszténység. Ez most bajban van. Segítségre szorul.

Emlékezetes mondat volt Csengey Dénestől a rendszerváltáskor, amikor ezt mondta: „Európába, de mindahányan”. Ez megvalósult. De ez az európai politikai elit elfelejtette, hogy a kereszt hozta össze Európát és a déli harangszó, ami akkor kondult meg, mikor a törökverő Hunyadi János Nándorfehérvárnál fényes győzelmet aratott. Egész Európa ujjongott, III. Callixtusz pápa a győzelmi örömhír napját, „Urunk színeváltozása ünnepét” fő ünneppé nyilvánította. Azóta minden katolikus templomban, sok református templomban is, az egész világon harangoznak.

Mi, magyarok, akik a török invázió alatt Nándorfehérvárnál, Egernél, Kőszegnél és számos végvárnál védtük a keresztény nyugati civilizációt, mi ne lennénk európaiak? Az ezeréves keresztény Magyarország?

A migrációs válság hozta ki valójában a Közép-Kelet és Nyugat-Európa ellentétét. Példátlan módon, elsősorban a legfelsőbb politikai vezetés indított gyűlöletkampányt Magyarország ellen. Ezek a magyarellenes kirohanások már-már rasszista jellegűek. Ez nem igazán európai, civilizált, polgári magatartás. Lassan-lassan a magyarok és mondhatni a visegrádi országok (csehek, szlovákok, lengyelek) adnak példát, leckét az európai magatartásból.

Ezért volt fontos, amikor 1995-ben megalakult a Magyar Polgári Együttműködés Egyesülete – első elnöke Mádl Ferenc volt -, amelynek legfőbb célja az volt, hogy az akkori értékválságban megfogalmazza a polgári értékrend kereteit, egységbe kovácsolja a civil társadalmat, a polgárként gondolkodókat, és tegye világossá, mi az, ami megkülönbözteti a polgárt, a szovjet embertípustól, úgymond Kádár népétől.

Ennek a polgári mozgalomnak állt az élére a Fidesz és a KDNP. Mert a polgárt a nyugalom, a mértéktartás, a tisztelet, a szeretet, az alázat, az egyensúly, az elkötelezettség jellemzi. De ez ne csak látszat legyen, hanem kőkemény valóság. A jobboldalon is van még ezen a területen tennivaló. Főként a kommunista diktatúra szellemi emberei próbálták elhitetni, hogy Magyarországon soha nem volt erős polgárság. Hazudtak. Önerejében, hitében, identitásában akarták megzavarni a magyarságot.

A polgári magatartást, attitűdöt az úgynevezett osztályharccal még ők sem tudták megsemmisíteni: ezrek kivégzésével, kitelepítésekkel, tízezrek börtönbe juttatásával, anyagi megnyomorítással (államosítások) avagy százezrek emigrációba kényszerítésével – végleg eltűntetni. Az mindig is a lelkekben maradt. A Polgári Gondola civil fórumának, tanácskozásának legfőbb tanulsága a következő volt: a keresztény, konzervatív jobboldalnak van alapvetése, van erkölcse, tudja mit kell cselekednie népe érdekében. Ez a balliberális oldalból hiányzik: nincs egységük, nincs víziójuk, nincs vezetőjük.

Bár a magyarok mindig híresek voltak arról, hogy túl tudnak lépni a „mai korcsmán”, ha veszélybe kerül a haza. Ezt tették Eger vár ostrománál, ezt tették 1956-ban, a magyar forradalom és szabadságharc alatt is. A kérdés, hogy polgári módon, a jobb érzésűek, tudnak- e együtt cselekedni?

Mert Európában szinte egyedül mi tudjuk, – ha a határaink felé tekintünk – hogy megkondult a vészharang.