Kádárék kíméletlen megtorlása – Ezt a kegyetlenséget sohase feledjük el

Ülök a Dühöngőben, a könyvtár-szobámban és nézem Makovecz Imre grafikáját. Nagy becsben tartott személyes ajándékként kaptam tőle 1956-ról, az Andau (Mosontarcsa) felé menekülő magyarok tízezreiről. A határmenti Osliban készült szoborcsoport terve talán sohasem valósul meg, de amit ez a művészi rajz üzen, az mindent elmond a kommunizmus könyörtelen kegyetlenségéről, a fizikai és szellemi bezártságról, a magyar–osztrák határzárról, a taposóaknákról, a vasfüggönyről és arról, hogy miként kényszerült menekülni, elhagyni hazáját több mint kétszázezer magyar.

Nézem a bekeretezett képet, az elektromos árammal feltöltött szögesdrótot és egy kis rést, ahol kimért léptekkel, néhányan futva haladnak át a határon a hátizsákos menekülő férfiak, nők, kisgyermekükkel a karjaikban. Amiről nem tudom levenni a szemem, az a hátukra rajzolt célkereszt. Ez mindent elmond Makovecz Imre gondolkodásáról. Hiszen köztudott, hogy az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverését követően nyílt tűzparancs volt a magyar ÁVH-nál és a szovjet katonáknál.

Szabad prédává váltak a kommunista rémuralom elől menekülő magyarok.

Vadászni lehetett rájuk. De nemcsak a politikai menekültek, hanem Magyarország is célkeresztbe került. Valljuk be: nem először és sajnos nem utoljára.

A grafika alsó részén Makovecz Imre kézírásával a következő mondat olvasható: „1956, 60 ezer ember menekült át a határon. M.o.-ról földút vezet a mocsáron át Andau felé. Máig egy emlékkő sincs ideát.”

Máig, az 1956-os forradalom és szabadságharc áldozatainak száma sincs teljeskörűen és pontosan feldolgozva. Egyes források szerint a harcok közben legalább 15–20 ezer ember meghalt. Jobbágyi Gábor jogász professzor kutatásai szerint a polgári lakosságból (harci cselekmények, sortüzek áldozatai, sebesülthalálozás stb. következtében) 8–10 ezer ember halt meg.

Csaknem négyezer forradalmár vesztette életét. Egy 1957-es, a KSH által titkosított statisztika szerint 19 226-an sebesültek meg a harcok közben. A kádári megtorlás kivégzetteinek száma Zinner Tibor és Kahler Frigyes történészek megbízható adatai szerint is 350–400 főre tehető.

Azon túl, hogy a Szovjetunió a világ legnagyobb szárazföldi gépesített – tankokkal, harckocsikkal, rakétákkal, repülőgépekkel, helikopterekkel felszerelt – hadseregével rendelkezett, ehhez a kis országhoz 200 ezer katona kellett. Lerohanták Magyarországot, rommá lőtték ismét Budapestet, azon túl a szovjetek különlegesen kegyetlen módon jártak el a polgári lakossággal szemben. Erről írt egy amerikai tudósító, James A. Michener, aki megjeleníti könyvében (A híd Andaunál) az október 25-ei, a Parlament előtti véres csütörtököt, a többszöri sortüzet, ami több mint ezer halottat követelt: „…a golyó egy asszony karjaiban tartott csecsemőt talált el. A lövés ereje a halott gyermeket anyjával együtt a kövezetre taszította. Mérhetetlen fájdalmában magasra tartotta a csecsemőt és egy szovjet tank felé rohant. »Megöltétek a gyermekemet! Öljetek meg engem is!« Gyötrelmes kiáltása a szovjetek és az ÁVO további lövéseinek zajába fulladt. Aztán az asszonyt is lelőtték.” És sok száz menekültet hátukon ért a lövés. Ilyet csak elvetemült, barbár emberek csinálhattak, akiknek a „szemtől szembe” semmit sem jelentett, akiknek nem számított a felemelt kéz, a menekülő emberek tömege. A Kossuth téri sortűz szabályos kivégzés volt.

Ami aztán november 4-e, a forradalom és szabadságharc leverése után történt, a megtorlás, a bosszúállás, az egy európai számára minden képzeletet felülmúlt.

Kegyetlenségben kínzások sokféleségében egymás között versengtek a szovjet KGB-sek, a magyar ÁVH-sok és karhatalmisták. Nem volt ritka, hogy a politikai foglyoknak eltörték vascsővel az ujjait, cigarettával kiégették a kézfejét vagy gumibottal a veséjét, a fejét ütlegelték, rúgták. De az ÁVH-s nők a férfi rabokkal még kíméletlenebbül bántak: hajtűket, eltört kémcsöveket, öngyújtókat használtak a kínzásokhoz.

A kivégzett, agyonvert halottakat sem tisztelték. A pravoszláv szokások szerint a hason fekve temetés külön büntetési tételt jelentett. Ez azt is jelentette, hogy a kivégzés végrehajtói között szovjet tisztek is tevékenyen részt vettek. A halottgyalázás bolsevista szokás volt nemcsak a Kádár-, de a Rákosi-rendszerben is. Miután a szovjet hadsereg 1945-ben megszállta Magyarországot, attól kezdve 1962-ig folyamatosak voltak a kivégzések. Az Igazságügyi Szakértői Intézetek Hivatalának adatbázisa szerint tizenhét év alatt 1098 embert végeztek ki: háborús bűnösként 292-en, politikai okból 479-en, köztörvényesként 168-an kerültek a bitófa alá.

Nem tisztázott körülmények között – agyonverték, Dunába, Tiszába, Körösbe lőtték… – 159 ember halt meg. A Rákosi- és a Kádár-rendszer vérbíráinak kedvelt módszerei közé tartozott, hogy a politikailag nemkívánatos személyeket számos esetben köztörvényes bűncselekmények vádjával ítéltek el. Így akár kétezernél is több embert gyilkolt meg a kommunista hatalom. És ennek 1962-ben még nem volt vége.

Wittner Mária, Hrozova Erzsébet és még jó néhány forradalmár 1970-ben szabadult, amíg Kádár János azt hazudta az ENSZ-ben, hogy 1963-ban az amnesztiával minden politikai foglyot kiengedtek. S éppen az életfogytiglanira ítélt, tíz négyzetméteres lakásban élő Hrozova Erzsébet mondta nekem: „Először kiverték a fogaimat, eltörték az állkapcsomat, majd a vesémet verték olyan gumibottal, aminek ólom volt a végében.”

A halottgyalázás mindennapos volt. A rákosi és kádári végrehajtó hatalom mindent elkövetett, hogy a kivégzettek, agyonvertek, elhaltak személyi adatait eltüntesse. A halottak lábára egy számmal ellátott alumínium korongot kötöttek. A 2006-ban megjelent könyvemben – Ötvenhat 50 éve – már megírtam, hogy például a Brusznyai Árpád kivégzett veszprémi középiskolai tanár bokájára kötött korongra 209-es szám volt beütve.

A halottakat nyilvántartó könyvbe is 209-es számmal jegyezték be a veszprémi tanárt és még számtalan politikai kivégzettet.

1945 után, szintén a koncepciós perekben halálra ítéltek még kapnak hagyományos koporsót, viszont akiket az 1956-os forradalom után végeztek ki, azoknak csak egy exhumálási, úgynevezett „zsidó láda” jutott (Dr. Susa Éva kutató közlése), funérlemezből összetákolva. A magyar temetkezési szokások európaiak és más rituálékkal járnak.

A halottat felöltöztetik, elhelyezik szépen a kezét, a lábát s megkapja a normál koporsót különféle temetési kellékkel, valamint kap fejfát – többnyire kereszttel-névvel… A forradalom leverése után, 1957 áprilisától a kivégzetteket a 233-as, a 235-ös, a 298-as és végül a 301-es parcellákba földelik el. A rendszerváltás hajnalán 1989-től ezeken a gazos, jelöletlen területeken tárják fel az ’56-os mártírokat, így a többi között Nagy Imrét és társait, Brusznyai Árpádot, Dudás Józsefet, Mansfeld Pétert és Szabó bácsit.

A kommunizmus, az internacionalizmus, a neoliberalizmus természete azóta sem változott. Ha kell, gyilkos természetű, agresszív és pusztító. Ennek legeklatánsabb példáját a szocialisták és szabaddemokraták Gyurcsány Ferenc vezetésével 2006. október 23-án mutatták be.

Ezt az írást emlékeztetőül írtam. Soha nem gondolta senki, hogy a második világháború borzalmai, emberiség elleni bűntettei valaha is megismétlődhetnek. Pedig ismét megtörténtek az emberellenes pusztítások, például az 1990-es délszláv háborúban. Nem árt emlékezni. Nem szeretném, ha Magyarország ismét célkeresztbe kerülne.

Vezető kép: Kádár János és Farkas Mihály. Forrás: Fortepan.hu; adományozó: Magyar Rendőr