Elgondolkodtató volt ez az Ünnepi Könyvhét. Hol maradtak a térről azok az író, megmondó emberek, akik valaha a politikai, társadalmi közgondolkodást befolyásolták? Mintegy ezer szerző dedikált, háromszáz könyvkiadó kínálatának jóvoltából az országban. De mégis, idén könyvhetet a csendesség, az egyhangúság, az érdektelenség, olykor a szürkeség jellemezte.
Ez volt sorrendben a 87. és vele párhuzamosan a Gyermekkönyvnapokat a tizenötödik alkalommal rendezték meg. Az olvasás kultúrájának ünnepségét olykor elmossa az eső a Vörösmarty téren, a mindig jelentkező medárd, de úgy látszik a szervezőket ez évtizedek óta nem zavarja. Pedig mindenki tudja, ha június 8-án elered az eső, akkor az negyven napig tart. Most is ez történt. Szegény Lezsák Sándor bőrig ázott dedikáláskor, ennek ellenére szépen fogyott a Színitanoda verseskötet, a Kairosz kiadásában. Egyik unokám, Lilla – négy éves – már „megvette” a Kézjelek verses összeállítását. Mondogatja, mutatja is: A jó utat megmutatom – így. Aki rossz lesz, megállítom – így.
Moldova György mintha karót nyelt volna, egyenes derékkal, ülve, napellenzős sapkában dedikálta könyvét. Az sem zavarta, hogy a nap nem sütött. De hát ilyen egy író, főként ha messianisztikus, politikailag túlságosan (egyoldalra) elkötelezett könyveket szül. Tudjuk, ő még mindig Kádár János bűvöletében él. Ez legyen az ő baja. De legalább őszinte, és nem sumákol.
Furcsa volt látni a valamikor ünnepelt Csirkefej szerzőjét, Spiró Györgyöt bőrkalapban, magányosan. A neves magyar író a sátor alól figyelte a szemközti könyvsátorban dedikáló Esterházy Pétert, aki előtt számosan szerettek volna tisztelegni, hosszú sorokban vártak az aláírására. De hát ilyen az élet. Az emberek kíváncsiak voltak Esterházyra, a Hasnyálmirigynapló könyvére és természetesen a szerzőre, hogy miként képes megküzdeni a kaszással. Talán ez így durva, de mindannyiunkért eljön a kaszás és a Kossuth-díjas író erről meglehetős nyíltsággal értekezett.
Hol vannak a Csurkák, a Csoórik, a Gyurkovicsok, a Hernádik, a Nagy Lászlók, a Weörös Sándorok, a Nagy Gáspárok, a Szentmihályi Szabó Péterek, akik mondtak, üzentek valamit a magyaroknak. Gyengébbek a maiak, vagy nem merik az igazat megírni? Hiszen annyi hiba, gyengeség, csalfaság van a mai politikai életben, amit meg lehetne és meg is kellene kritizálni, előre jelezni, nem csak utólag sopánkodni a „folyamatokon”.
A legérdekesebb persze az volt, hogy a Vörösmarty téren az igazán hosszan kígyózó sorok Lakatos Levente fiatal író sátra elé rendeződtek. Tizenhattól harmincvalahány éves korig vártak a tetovált, fülbevalós fiatalok dedikálásra a nagy machinátortól, Lakatos Leventétől, aki megírta A tiltás gyönyöre, Szigor első kötetét. Tehát itt tartunk az olvasásban. Az emberek egy része ezt a világot szereti, ahol keveset kell töprengeni, gondolkodni, elvezeti őket a vélt boldogsághoz, ezért hajlandók anyagi áldozatot is vállalni. Az a világ legyen egyszerű, nyers, szókimondó, szóljon a szexszualitásról, ne takargasson semmit, mint ahogyan ők sem takargatnak semmit.
A liberális könyvpiac még úgy ahogy működik, nagyobb az összefogás azon a térfélen, egy-két írót még képesek eltartani vásárlásaikkal. A jobboldali, nemzeti könyveladás azonban akadozik. Akiknek pénze van ezen az oldalon, azok másra költenek, könyvvásárlás terén smucigok. Akik még vennének könyveket és el is olvasnák, azoknak nincs pénzük. Így állunk.
![Én is megjelentettem egy könyvet, de ilyen-olyan okok miatt nem kavart vihart. Igaz, nem íróként jelentkeztem könyvemmel, hanem a témát kutató újságíróként. De ma már ez sem okoz izgalmat.](https://azoreg.pestisracok.hu/wp-content/uploads/sites/2/2016/06/konyvhet02-600x400.jpg)
Mérsékelt izgalmat csak Esterházy Péter okozott a megnyitó. Ő mondta: „Hiába triviális, mégis ki kell mondani, vannak könyvek, és ez milyen fantasztikus”. Én már egyáltalán nem érzem fantasztikusnak. Nekem az fantasztikus, ha a könyveknek hatása van és főként következménye. Úgy látszik, erre még várnunk kell.