Az Öreg Az Öreg, aki már mindent látott
Hagyjuk azt a dajkamesét, hogy a kommunistáknak, a reformkommunistáknak volt döntő szerepe a forradalom-és szabadságharc kirobbantásában. A népfelkelést maga a nép indította el, az egyetemisták, a munkások, a jobboldali értelmiség, a pesti-budai srácok. Támogatóik a vidék népe, a mélyen megalázott, kifosztott parasztság volt. Az országnak elege volt a bolsevista diktatúrából, a törvénytelenségekből, a koncepciós perekből, a munkatáborokból, a lágerekből, a börtönökből és a szovjet megszállásból, a szovjet s…nyalásból.
A Magyar Dolgozók Pártját a hatalmi harcok osztották meg, amely hol a reformkommunisták, hol a Rákosi, Gerő, Farkas Mihály-féle keményvonalas pártvezetők között zajlott. Eszükbe sem jutott forradalmat kirobbantani vagy akár megszabadulni a Szovjetuniótól.
Pártharcok jellemezték a kommunistákat még a forradalom alatt is, ki kit tud megsemmisíteni.
Alig temették újra Rajk Lászlót és társait 1956 október 6-án, fogadkoztak, hogy „soha többé!”, Gerőék, Rákosiék, majd később Kádárék már az újabb belső tisztogatáson munkálkodtak. Szó sem volt reformról, a reformkommunista szó is átverés volt, mert mindenki tudta, hogy a kommunizmust nem lehet megreformálni. Nagy Imrét, a Magyar Kommunista Párt, majd a Magyar Dolgozók Pártjának vezetőségi tagját, a padláslesöprőt a magyar parasztság megnyomorítóját, a szovjet NKVD egykor magasrangú tisztjét berángatták a forradalomba, eszébe sem jutott az első napokban forradalmárnak lenni. Október 22-én este elvtársaknak nevezte a parlament előtt a megvezetett tömeget, később, amint komolyabbra fordult a spontán felkelés, statáriumot hirdetett. Október 23-tól egyik statárium követte a másikat, kijárási tilalom, a fegyveres forradalmárokat pedig agyonlövetéssel, legszigorúbb büntetéssel fenyegette meg.
Nagy Imrét a hozzá hű, egykori sztálinisták, úgymond reformkommunista értelmiség emelte a hatalomba, nem a nép választotta meg miniszterelnöknek. A Magyar Dolgozók Pártján belüli harcokban október közepétől Nagy Imre és társai kerekedtek felül – valószínű szovjet beleegyezéssel –, hogy enyhítsenek a Rákosi-Gerő féle véres diktatúrán.
De szó sem volt arról a kommunista párton belül, hogy elszakadjanak a Szovjetuniótól.
A szovjeteknek és a Rákosi-Gerő klikknek érdeke volt egy álforradalom megszervezése – arra gondoltak, hogy két nap alatt leverik az elégedetlenkedőket, mint Berlinben és Poznanban –, hogy utána legyen indokuk Magyarországon maradni. Ugyanis a párizsi békeszerződés szerint Ausztria után Magyarországról is ki kellett volna vonni a szovjet csapatokat.
Csak hát közbeszólt a magyar nép, és nem akart félúton megállni.
Arra senki sem gondolt, hogy néhány ezer szabadságharcos, a munkásság, az egyetemisták, a pesti és budai srácok, valamint a vidék népe, a parasztság megállítja, visszavonulásra kényszeríti a világ legnagyobb szárazföldi hadseregét, a szovjeteket. Nagy Imre miniszterelnök ezekben a napokban sodródott az eseményekkel. Ez abból is látszik, ami október 25-én, a parlament előtt, az úgynevezett véres csütörtökön történt. Máig erről a tömeggyilkosságról nem akarnak őszintén beszélni. A több mint 60 magyarországi sortűz közül ez volt a legvéresebb. Bár a Kádárék által kiadott „Fehér Könyv” 1957-ben arról számol be, hogy fegyveres ellenforradalmárok gyülekeztek a Kossuth téren békés felvonulók között elbújva, és a zöld ávósok védekezésből adtak le lövéseket. A brosúra szerint 22 halott maradt a téren, és a tömeg békésen elvonult.
A valóság viszont a következő volt. A Központi Vezetőség, a Katonai Bizottság Apró Antallal, Piros Lászlóval és Földes Lászlóval az élen a fővárosban, az Akadémiai Pártközpontban tartózkodó Szuszlovval, Mikojánnal és a KGB vezetőjével, Szerovval együttműködve elérkezettnek látták az időt, hogy megbüntessék, elrettentsék a felkelőket. Jobbágyi Gábor professzor kutatásai alapján fény derült arra, hogy a provokációt ők szervezték. A békés tüntetőket különböző pontokról (pl. Astoria, Deák tér) teherautókkal szállították a parlament elé, mintegy 10 ezer embert. Az FM épület tetejéről a zöld ávósok kezdték a mészárlást, amit a parlamentből a kék ávósok és szovjet egységek katonái folytattak és a bekötő utakról (Akadémia utca, Alkotmány utca stb.) körtűz alá vették a védtelen embereket. Volt néhány perc tűzszünet, majd a menekülő tömeget hátulról újra megsorozták. A parlament kapui zárva maradtak, a holtak, sebesültek szanaszét. A kórházi halott és sebesült lista 800-1000 halottat és több száz sebesültet bizonyít Jobbágyi Gábor kutatásai szerint. Ez volt az ‘56-os forradalom legnagyobb vérengzése, magyarul tömeggyilkosságot rendeztek a Kossuth-téren az elvakult kommunisták.
Máig nincs igazán felderítve, hogy mi történt ezen a véres csütörtökön.
Ötvenhattal foglalkozó marxista történészek, vagy az 56-os Intézet történészei valótlanságokat állítanak. Nem tudjuk, hogy ebben az időben Nagy Imre miniszterelnök a Parlamentben tartózkodott- e? Ki adott az Országházból tűzparancsra engedélyt? Hiszen az emberek Nagy Imre miatt vonultak a térre. Legalábbis ezt mondták nekik, hogy szólni fog. Nagy Imre tudott erről? A szovjet páncélosok részt vettek-e a mészárlásban, vagy önvédelemből lőttek a Földművelésügyi Minisztérium felé? Csupa megválaszolatlan kérdés. Miért hallgatnak máig?
Másik rejtélyes ügy a Köztársaság téri vérengzés. Igaz, itt nem ezer, hanem maximum két tucat ávéhás esett áldozatul. Ennek persze óriási az irodalma. Valószínű Mező Imréék a kommunista belharcoknak estek áldozatul, provokációt kreáltak, amihez a tiszta népi forradalomhoz semmi köze nem volt. Hollós Imre és Lajtai Vera megírták a „Köztársaság tér 1956” című hazugságkönyvüket. Ezzel is igazolni akarták, hogy Ötvenhat ellenforradalom volt. A Budapesti Pártbizottság épületét Mező Imre, Asztalos János és más ávéhás elvtársak őrizték. Október 29-én ment pártharc a Központi Vezetőségben, hogy ki vegye át a vezetést: Kádár János vagy Mező Imre. Miközben Kádár a Nagy Imre kormány tagja is volt.
A Köztársaság téren ugyanazt a provokációt játszották el a titkosszolgálati elvtársak, mint a Kossuth-téren. A tömeget azzal a szájpropagandával csalták a térre, hogy a földalatti kazamatákban forradalmárokat őriznek, kínoznak. Gyülekezett a tömeg az Erkel Színház környékén, amikor a pártházból sortüzet adtak le. Emlékezzünk csak a hordágyat golyózápor elől futva menekítő mentősökre. Ezt a felvételt a Köztársaság téren készítették. Így érthető, hogy a közelben harcoló felkelők (Tűzoltó utcából, Baross térről, a Thököly útról, a Corvin-közből stb.) a Köztársaság térre siettek.
Az agresszív, lövöldöző ávéhások azt hitték, hogy a tömeget megfélemlítik. De nem ez történt. A felbőszült emberek, a fegyveresek felvették a harcot. A kommunista csel bejött. Mezőéket magukra hagyták. Október 29-én a szovjet harckocsik eltávoztak a pártház mellől és elment ötven tüzértiszti főiskolás is. A pártházban pánik tört ki és olyanokat kiabáltak, hogy amit Nagy Imre csinál, az olyan, mintha ellenforradalmár csinálná. Ez sem bizonyított, hogy Nagy Imre rendelte volna vissza a katonai alakulatokat. Mező Imre, a Budapesti Pártbizottság titkára segítséget kért telefonon a Központi Vezetőségtől, a Honvédelmi Minisztériumtól, de az ígért segítség elakadt, majd elmaradt. Október 30-án a pártház elesett. A felkelőkkel, a kapu elé kijövő, tárgyalni akaró Mezőt, Asztalost és Papp Józsefet először hátulról, az övéitől érték lövések. Mire a forradalmárok elkezdtek lőni, mert azt hitték, hogy becsapták őket, ezek nem békés szándékú parlamenterek. Az utána következő események, a tömeghisztéria, az ávéhások elleni gyűlölet nem váltak javára a forradalom jó hírének. A Life, amerikai magazin csak a szörnyűségeket fotózta, arról nem szólt mit élt át a magyar nép a kommunista diktatúra alatt.
Mindenesetre elgondolkodtató, hogy Mező Imrét elvtársai miért hagyták cserben?
Ez a történet is objektív történészi igényel. Egy biztos, Kádárnak egy pártbeli ellenfelével kevesebb maradt, Mezővel legalább nem kellett leszámolni.
A Kádár-féle kommunisták története, 1945-től 1989-ig, a leszámolás és a megtorlás története maradt. Az 1956-os forradalom leverése volt a legvéresebb. Rajk és társai után a forradalom utáni koncepciós perekben olyan kommunistákat végeztek ki Nagy Imre és mint például Dudás Józsefet, aki nemcsak a Román Kommunista Párt és az MDP tagja volt, hanem mindenhol vezető tisztségeket töltött be. Őt is el kellett takarítani. Akárcsak Angyal Istvánt vagy Földes Gábor színházrendezőt, akik kiábrándultak a bolsevista kommunistákból.
Azzal, hogy az 1956-os forradalom után csaknem 500 fiatalt, munkást, egyetemistát, értelmiségit kivégeztek, azzal a Kádár-féle kommunisták meggyalázták a munkásmozgalmat is. Nem voltak méltók ahhoz, hogy munkás-paraszt kormánynak nevezzék magukat. A kivégzettek döntő többsége fiatal munkás volt. A börtönbe zárt ezrek többsége munkás vagy paraszt származású volt. A megfigyelt rendőri ellenőrzés alá vont tízezrek többsége szociális gondolkodású, hazafias érzelmű magyar volt. Mitől nevezhette magát Magyar Szocialista Munkáspártnak?
Szellemi utódaik sem különbek náluk.
Gyilkolni most nem tudnak – ha tehetnék, csinálnák –, de az embereket kifosztani, a hazát eladni, a függetlenséget, a szabadságot feladni, hamis liberális ideológiát gyártani; ehhez ma is kiválóan értenek. S akik ezt képviselik, azoknak semmi közük 1956-hoz.
Teljes mértékben egyetértek a leírtakkal. Igen, ma is gyilkolnának, és nem kizárt, hogy az utódaiktól sem áll távol ez a szándék. Az utóbbi időben volt néhány erre utaló megjegyzésük. Mindig úgy kezdődik, hogy először elveszik a vagyont. (a kampányban a Fideszesek ingatlanjait) aki nem adja, az a nép ellensége, ezért meg kell szabadulni tőle. A többi már csak ideológia kérdése.
Ugyanazok irányítják a folyamatot, mint korábban Rákosi alatt, mint korábban a NOSZF alatt és után, mint korábban a farncia forradalom alatt.
Stefka jól spekulál!
Még mindig nem lehet eldönteni, provokáció volt-e a forradalom előtt, mert nincsenek meg a források, legfeljebb spekulálni lehet.
“Egy kisebb fegyveres összecsapás kiprovokálását akarta az ÁVH és titkosszolgálat a diákok mozgolódása nyomán, hogy legyen indok a szovjet hadsereg Magyarországon maradására az Ausztriából való 1955-ös kivonulása után. ” Ez lehetséges, de nem igazolt. Tényként állítani nem történészi hozzáállás. Remélem, nem blokkolom a dolgokat most! De hát az “Öreg” újságíró, nem történész, és így helye van a spekulálásnak!
A Vörös Hadsereg magyarországi tartózkodásának pedig a Varsói Szerződés keretében semmi akadálya nem volt. Nem volt szükségük semmilyen provokációra. Gondolom, az MDP vezetősége nem gördített volna akadályt ez elé.
Nagy Imréről sem tudni, milyen alapon forgolódott, mint a szélkakas 2 hét alatt. Amíg a szovjet (orosz) levéltárak nem kutathatóak, addig sajnos csak efféle spekulációkra vagyunk utalva.
Nagy Imre vagy egy hülye volt, aki azt sem tudta mit csinál, de valószínűbb, hogy a szovjetek jegelték, és mindenképpen a kormány élén akarták látni, mint régi moszkvai embert. Pl. minek mondta fel tárgyalás nélkül a Varsói Szerződést? Ez nem a legtisztább húzás a diplomáciában. Persze így meglett az amúgy nem is nagyon szükséges jogalap a beavatkozásra, amit már eldöntöttek Moszkvában. Hivatkoztak is erre sokszor. Aztán megkapta a jutalmát. Zűrös alak, annyi szent! Ilyen “hőseink” vannak, de hát ilyen a történelmünk. Jó lenne tisztán látni ebben, de hát nemcsak a szovjeteknek volt a homály az érdeke, hanem az oroszoknak is. A széthúzás nem árthat nekik.
Ez a provokáció-elmélettel az a gond, hogy Poznan után és a lengyel válság közepette ez nem hiányzott a komcsiknak és a szovjeteknek, mint hatalomnak. Olcsóbban is megúszhatták volna a dolgot, de lehet, a gépezet már elszabadult…
Csakhogy! Látni a szépen összekapcsolódó szálakat : Poznan – magyar-lengyel barátság a Bem téren – Hruscsov Varsóban – tán épp a magyar elintézéssel akartak nyomást gyakorolni a lengyelekre (pontosabban a lengyel kommunista pártra), Gomulkára. Lehet, azt hitték, a megtört magyarok hamar feladják, meg őket az utolsó csatlóst nem nagyon fogják sajnálni… Mindenesetre nagy reszkír volt, épp ez a gyanús, hogy 1956 nem társadalom-mérnökösdi volt.
Sajnos a komplett összefoglalásban két bántó elirás van, az egyik – nem október 22-én este elvtársozott Nagy Imre a Kossuth téren, hanem értelemszerűen október 23-án.
A másik, – a Köztársaság tér 1956 cimű propaganda-könyv szerzőpárosa Hollós ERVIN és Lajtai Vera, nem Hollós Imre. Célszerű lenne javitani az egyébként nagyon jó, elgondolkodtató anyagot.
valójában az 55-ös Ausztriából való orosz kivonulás váltotta ki, vagy adta meg 56-nak végső nagy lökést, tette lehetővé. Mert a nemzetközi egyezmények szerint az oroszoknak ki kellett volna vonulnia Magyarországról is, és szabad, demokratikus választásokon kellett volna dönteni az ország kormányáról, amire az oroszok kivonulása után esély is lett volna, és az emberek az osztrák kivunulás példáján felbuzdulva reális esélynek látták, hogy Magyarország megszabadulhat a szovjet megszállástól és durva politikai beavatkozástól, és a moszkovita kommunista klikk terrorjától, pusztításától és tombolásától, és úgy gondolták, csak követelniük kell az érvényes nemzetközi szerződések betartását. Tehát nem az égből pottyant oda az 56-os civil aktivitás, nem egyszerűen csak a rákosista klikk terrorja és országpusztítása váltotta ki. Biztos voltak provokációk, de azt kétlem, hogy a moszkovita kommunisták széles körben, nagy mennyiségben fegyvert mertek volna osztani. Épp elég csalódott ember lehetett a hadseregben is, nem olyan meglepő, hogy a civilek mészárlása után fegyverek jutottak ki. Bár, az is igaz, hogy a szovjeteknek érdekében álltak valamennyire az erőszakos események, mert így sokkal könnyebb volt indokolni a nemzetközi szerződések megsértését. Meg a civilek közé lövést is jobban lehetett így útólag igazolni meg elsikálni. Mindenesetre, amit szinte soha nem említenek meg 56 kapcsán, és ami a sarokpontja az eseményeknek, az az 55 -ös orosz kivonulás Ausztriából, amit egy biztató és jogos kezdetnek láttak a magyarok.
A Parlament előtt a Házasságkötő terem falán lévő mély golyónyomokra mondotta apám, hogy tankra szerelt gépágyú-nyomok. Nos nehézfegyvereket vetettek be és nem dobtárasokból lőttek az FM teraszáról sem. (Nem a tetőről, hanem a teraszról a harmadik emeletnél.) Az FM-be rendes. lábakon álló géppuskát vittek lőszeres ládákkal. A halottak száma becslések alapján 250-300, de lehetett több is. A felkelők többségének csak vadászpuskája volt. Tárgybeli tévedés: A Parlamentből nem lőttek és senki sem tartózkodott az épületben. A parlamentőrök igen, de azok nem lőttek ki az épületből.
A provokáció csúcsa valójában a Köztársaság téri csata volt, mert elhitették, hogy oda vitték be az elfogott ellenállókat, ezeket keresték a pincékben. A ÁVH.-sok mind megérdemelték a golyót és a kötelet.
Folytatás:1953-ban elhunyt L. Iván Szolonyevics orosz politológus és író érdekes felfedezést tett, amikor szinte zseniális módon kimutatta, miszerint a múlt század 20-30 években a Szovjetunióban a kommunisták által alkalmazott tisztogatások vészesen hasonlítanak az ókori asszírok gyarmatosítási módszerére. Ennek ellenére sajnálatos módon mégsem ismerte fel egy fontosa történelmi körülményt. Nevezetesen nem lepleztette le, hogy voltaképpen nemcsak a szovjet valóság, hanem maga a marxizmus hírhedt koncepciójának eredete szintén rendkívül szoros kapcsolatban áll az asszírok által alkalmazott egykori hatásosan gyarmatosítási módszerrel. Bár mondanivalójában ez már akkor is latensen benne rejlett. Feltehetően azért nem tudta I.L. Szolonyevics mindezt feltárni, mivel nem, vagy rosszul ismerte a marxizmus kialakulását, a bolsevizmus történetét, valamint a Bibliát. Pedig az utóbbiban elég részletesen megtaláljuk az itraeli elitnek l való deportálásának részletes története. Minthogy az asszír gyarmatosítási lényegét jellemezte az általuk feltalált agyafúrt módszer, az általuk leigázott népek vezetőrétegének, elitjének — idegen földre való rendszeres áttelepítését – a megszállók elleni ellenállás megakadályozása érdekében. Erre az érdekes történelmi és szociológiai körülményre Karl Kautsky 1908-ben németül megjelent vallástörténeti munkája hívta fel figyelmét, amit azonban mind Marx, mind a bolsevikok, Kautsky nélkül is jól ismertek. A kommunisták értékelésével kapcsolatban feltétlenül tudnunk kell azonban még azt is, hogy sem az ókori asszírok, de még a világhódító mongolok, mandzsurok, avagy Timur Lenk egyáltalán nem törekedtek az általuk katonailag meghódított népek vezető elitjének teljes fizikai megsemmisítésére. Viszont a XX században egyedül csak a bolsevik Oroszországban, majd pedig később a szomszédos szatellit államokban történt meg a bolsevikok végletesen tökéletesített asszír módszer véres alkalmazása. Ez bizony azt jelentette, hogy kommunisták a XX században mindenütt az egyes népek hagyományos elitjének teljes likvidálására, azaz tradicionális értelmiséghez, sőt általában a középosztályba tartozó jómódú emberek azonnali fizikai kiirtására törekedtek. Vagyis a késleltetett kivégzést alkalmazták velük szemben, illetve a kitelepíitést, továbbá az emigrációba kényszerítés. A koncentrációs táborban való tövénytelen deportálást, az ottani lassú, de biztos későbbi éhhalált jelentett.
A bolsevikok a népirtó genocídiumát jellemző vérfürdővel járó kegyetlen terrort azzal a széles körben reklámozott demagóg jelszóval igyekeztek ravasz módon palástolni, miszerint kizárólag csak a régi kizsákmányoló szociális osztályokat „szüntetik meg”, mint archaikus, múltból megmaradt elavult társadalmi jelenségeket. Eközben azonban a kommunisták valójában teljesen ártatlan emberek milliót gyilkolták halomra mindenütt 1918-1953 között, hozzátartozóikkal együtt, beleértve a nőket és a gyermekeket is. Mindez nemcsak embertelen, hanem egyben kimondott rasszista megalapozású gyarmatosítási módszernek számított már akkor is, mivel kimondottan származási alapon történt a kommunista genocídium. Vagyis pontosan úgy, ahogy később a Németországban, majd a hitleri hadsereg által elfoglalt területeken végbement származásuk miatt a zsidók megsemmisítése. Mindezért a nyugati nagyhatalmak prominens vezetőinek, Churchillnek és Rooseveltnek történelmi felelőssége rendívül nagy, nemcsak a második világháború kirobbantásában (természetesen Sztálinnal és Hitlerrel együtt), de a háború alatt is zsidókat érintő holokauszt elhallgatáséval, de utána is. Amikor – érthetetlen naiv módon — teljes egészében átengedték a Kelet és Közép-Európai országokat, beleértve a kis létszámú baltikumi népeket is a világ legnagyobb tömeggyilkosának. Sztálin ennek következtében az általa szervezett óriási vérfürdőnek megfelelő genocídiumot rendezett mindenütt, az általa meghódított különböző etnikumok vezető rétegének tudatos likvidálása céljából. Az egykori kizsákmányolók, illetve a kommunisták által feltételezett német „fasiszták” elleni harc mondvacsinált ürügyén a ”szovjetizálás” minél gyorsabb végrehajtása érdekében. Ezt a szégyentelenül nyíltan hirdetett világuralmi gyarmatosítási törekvésüket megtévesztésből demagóg módon proletárdiktatúrának, szocializmusnak, vagy osztály-nélküli társalomnak neveztek. Vagyis a Vörös Hadsereg által megszállt szomszédos országok addigi hagyományos politikai elitjét a Kommunista Párt az általa megszervezett titkos rendőrség és az NKVD segítségével szabályosan kiirtották, vele együtt az adott etnikum értelmiség csoportjai megtizedelték vagy végleges külföldi emigrációba kényszerítették. Minthogy a kommunista rendszert 1917 óta mindig és mindenütt műveletlenek személyek uralták egészen 1989-81 évekig bezárólag, azaz a Szovjetunió, a „reális szocializmus” végleges összeomlásig. Általában lumpen eredetű, bűnöző jellegű viselkedésükben nyomott hagyott pszichiátriai betegségben szenvedő álproletár származású bolsevikvezetők kimondottan gyűlölték az intelligenciát, amelytől szellemi fölénye és tudása miatt igencsak féltek. Konrád és Szelényi nagyképűen „Az értelmisége útja a szocializmusban az osztályhatalomhoz” című röpirata — alapvető módszertani és a marxizmust teljesen félremagyarázó ideológiai félreértésen alapult, miközben nem felelt meg az empirikus társadalomtudományi adatoknak sem. Hiszen a marxizmuson alapuló leninista-sztálinista modellt később a Kominternen keresztül minden országban, ahol a kommunizmus hatalomra jutott a Vörös Hadsereg segítségével, az értelmiség teljes háttérbeszorítására, megalázására törekedett, még az orvosokat is elnyomták, mert éhbéren tartották. Ez legalábbis hazánkban az orvosi ellátás rákfenéjéhez, a máig megmaradt paraszolvenciájához vezetett. Ez mind a rákosi rendszerben, mind az úgynevezett kádári „gulyás-kommunizmus” alatt egészen mostanáig a társadalommal fizette meg az „ingyenesnek” hirdetett” orvos iellátást.
Folytatás: Ázsiában főleg a francia Kommunista Párt aktív közreműködésével átvették a bolsevikok által jelentősen tökéletesített asszír módszert, dominánsan paraszti társadalmukra „sikeresen” alkalmazták a kínaiak, a vietnámiak és a kambodzsaiak, végül teljesen önállóan Castro vezette kubaiak is. Nemrég a kommunizmus problémával részletesebben foglalkozó külföldi történészek, nagy késéssel utólag kiderítették, hogy az elmondottak következtében a legborzasztóbb genocídium az addigi történelem során éppen a Sztálin által vezetett Szovjetunióban történt. Vagyis ott, ahol nemcsak az értelmiség nagy részét irtották ki a szovjet bolsevikok a marxizmus-leninizmus nevében, hanem az ország parasztságának jelentős hányadát is a Kreml utasítására mesterségesen kiváltott éhínség, a Golodomor megrendezésével Ez a leírhatatlan borzalommal jellemezhető emberi tragédia — a nemzetközi közvélemény, mindenekelőtt a nyugati nagyhatalmak vezetői, valamint a Népszövetség mély hallgatása közepette, akik ugyanis lényegileg semmit sem tettek a éhség tragédia megakadályozása vagy enyhítése érdekében. Jóllehet, akkor már nemzetközileg kodifikálták, törvénybe iktatták az „emberiség ellen” , illetve az „emberiesség ellen” elkövetett elévülhetetlen bűntett fogalmát, ami a modern értelemben vett genocídium fogalmának felelt meg akkor. Sok millió embert fizikai megsemmisítő Sztálin által szervezett Golodomor, konkrét számadatait az Orosz Parlament nemrég hivatalosan elismerte. Jellemző, hogy az USA 1933-ben, a Golodomor utolsó évében ismerte el diplomáciailag a bolsevikokat. Miközben Roosevelt közvetlen barátja, az amerikai követ — Davies, lelkendező könyvet írt a tömegterror és éhínség igájában nyögő szerencsétlen országról, amellyel nyilvánvalóan szándékosan félrevezette a naiv amerikai közvéleményt. Csaknem mostanáig permanensen elhallgatott történelmi tény volt ez az óriási tömeggyilkosságba torkolló tragédia. A nyugati szakemberek mindeddig nem figyeltek fel arra, hogy az előbb említett genocídiumok, illetve etnikai tisztogatások borzalmait objektíven tükrözi a nemrég elvégzett nemzetközi statisztikai vizsgálatok. Ez azt jelenti, hogy béke-időben történt Golodomor halottainak száma több volt, mint a második világháborúban elesett német veszteség. Az eredmény: Sztálin által elrendelt szovjet népirtás ártatlan áldozatainak száma sokkal nagyobb volt, mint a német hadsereg keleti fronton történt embervesztesége. Sőt a bolsevikok által éhség által kegyetlenül megölt, a Golodomor éhínsége által kivégzett szovjet parasztok száma nemcsak elérte, hanem jelentősen túlszárnyalta a Wermacht összesített hallottainak számát, ami négy millió volt 1939-45 között végbement világháborúban.
Jellemző, hogy az újságiró szerző — KRJUCSKOV, az egykori KGB vezetőkének Nagy Imrével kapcsolatos hazugságaival traktálja a naiv magyarokat. Rejtélyes ügynek mondja a Köztársaság téri állitólagos “vérengzést”. Mint kiderült egyáltalán nem rejtélyes. A felkelők 8 ávéhást valóban a falhoz állitottak, majd rájuik lőttek. Csakhogy nem haltak meg, csak megsebesültek. A mentők bevittél őkaz a korházba ahol meggyógyitptták őket a magyar orvosok.