Szánalmasak

A Magyar Nemzet végleg eltávolodott a konzervatív, jobboldali és nemzeti újságírástól. A Magyar Idők hétvégi vezércikke találóan állapította meg, hogy a Pethő Sándor által alapított újság eljutott a Kaya Ibrahim-botrány kulcsszereplőéig, Schlecht Csabáig, s ezzel csaknem évszázados fennállásának mélypontjáig.

A fájdalmas látni azt, ahogy Pethő Sándor életműve a szemünk előtt semmisül meg, hiszen Pethő volt az, aki először hirdette meg a szellemi honvédelmet 1938-ban, és fogalmazta meg azt a célt, hogy a német hatás befolyás ellenére Magyarország magyar ország maradjon.

Ezt a múltat törölték el most végleg.

Pethő Sándor főszerkesztő a hitleri nemzetiszocialista és a magyar szélsőjobboldali nyilas mozgalmak elleni küzdelmekben meghatározó szerepet játszott. Ennek a szellemi folytonosságnak, amihez még a demokrata néppárti Barankovics István lapvezetése, majd Liszkay Gábor főszerkesztősége is hozzájárult, ezzel a döntéssel végleg vége szakadt. Barankovics István Pethő Sándor szellemiségének követője és folytatója ezt írta főszerkesztőként 1943-ban: „Függetlenek vagyunk minden párttól, de különösképpen a hatalomnak nem vagyunk szolgái. Magyarország a mi édesanyánk és egyetlen elkötelezettségünk ez a fiúi vonzalom”.

Ez a lap mára egy elszabadult milliárdos és egy meghatározhatatlan irányultságú szélsőséges párt, a folyamatosan zsidózó, cigányozó primitívek gyűjtőhelyének, a Jobbiknak szócsöve lett.

Hol van belőle már a nemzet ügye, a magyarság szeretete?

Mi néhányan, akik a Pethő Sándor örökösei által létrehozott Szellemi Honvédelem újságírói díjazottjai vagyunk, – többek között Bayer Zsolt, Csontos János, Lovas István, Kristóf Attila, Pilhál György, jómagam és több egykori nemzetes – büszkék voltunk a Magyar Nemzetre. Arra, hogy alkotótársai, formálói voltunk a lapnak. Ma már ez az újság és szellemisége sajnos nem létezik.

Egykor olyan emberek adták át nekünk ezt a díjat, mint Makovecz Imre, Gyurkovics Tibor és Tőkéczki László. Ők voltak azok a szellemi nagyságok, akiknek fontos volt Magyarország.

Ma minden bizonnyal kikérnék magunknak azt, hogy Pethő Sándor nevét ez a szerkesztőség, ez a gárda használja.

A Magyar Nemzet még a legkeményebb kommunista diktatúrában is megpróbált különutas lenni. Bár az állampárt szava döntő volt, mégis, 1977 karácsonyán, a kádári diktatúra idején itt jelenhetett meg Illyés Gyula aggódó írása a pusztuló erdélyi falvakról, a Romániában élő magyarok végzetes sorsáról, Válasz Herdernek és Adynak címmel. A költő anélkül, hogy földrajzi nevén bármely országot vagy nemzetiségi csoportot megnevezett volna, ebben a látnoki cikkben fölemelte intő kezét s övéi szorongatását világgá kiáltotta: „A nemzeti kisebbségek jogait semmiféle nemzetközi megállapodás nem védi… Hiteles adatok, ellenőrizhető panaszok szerint több százezer, sőt millió lelket számláló kisebbségi lakosságnak nincs saját nyelvű egyeteme, illetve ha volt, azt megszüntették… nemzeti kisebbségi ifjú a maga nyelvén ipart sem tanulhat… ki ne vonná ki gyermekét, ha csak egy rá a mód, a már-már apartheidsorból? Hatalmas tájegységeken tűnik el a kisebbségi értelmiség…”

Illyés Gyula korszakos cikke sajnos máig érvényes. Minekután a Magyar Nemzet a Hazafias Népfront újságja volt, Pozsgay Imre, a HNF elnöke itt adhatott először hírt az 1987-es lakiteleki találkozóról. Az ott elfogadott nyilatkozatot is részben közölték: „A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe.”

A lap a nevéhez méltóan tette kötelességét. Még ebben a korszakában is.

Amikor aztán a Napi Magyarország egyesült 2000-ben a Magyar Nemzettel, tizenöt éven keresztül a pethősándori szellemiség útján haladt. Jelentős szerepet játszott abban, hogy a keresztény, nemzeti, konzervatív polgári elkötelezettség győzzön a 2010-es országgyűlési választásokon.

Ami most történik a Magyar Nemzettel, az szánalmas és szégyenteljes.

Sajnálom az ott dolgozó újságírókat is. Felelősségüket azért nem tagadnám, nem mentem fel őket. Tudjuk, vannak, akik a hatalmas gázsiért írnak és tesznek hűségesküt a régi-új úrnak, de vannak, akik kényszerből, pénz-és piacszűke miatt tagadják meg a múltat és az elveiket. Ez lehet a legnehezebb. Olyan politikusokat kell most piedesztálra emelni, akik korábban cigányozásukról, zsidózásukról, a holokauszton való viccelődéseikről volt híresek. Olyan balliberális személyiségeket kell most keblükre ölelni, akiktől eddig viszolyogtak.

Megértem, nehéz az élet, de akkor is dönteni kell.

Amikor többen rájöttünk 1997-ben, hogy az Új Magyarország igazi tulajdonosa nem a Magyar Demokrata Fórum, hanem a szocialista Kelemen Iván, Horn Gyula barátja, akkor Alexa Karcsival, Szalai Attilával, Pilhál Györggyel az élen otthagytuk az Új Magyarországot. Hosszú ideig nem volt állásunk, de az elvhűség fontosabb volt.

Régi újságíró barátaim, nektek mondom: nem kötelező köpönyeget váltani. Mindig van munka, mindig lesz meló, nem kötelező árulónak lenni. Itt már nem a megélhetésről van szó! Ennél többről! A gerincről, a tartásról kell dönteni. S ez ami nem mindegy.

Ott, ahol egy valaha patinás orgánum új, sohanemvolt–újságíró főszerkesztője egy bosszút lihegő, magányos harcos és egy folyamatosan színét változtató pártelnök mellett teszi le a voksot, ott már régen baj van. Az az újság, nem az az újság. Már nem képviseli a nemzetet.

A nevét sem mondom most már ki inkább. Szánalmasok gyülekezete, akik egy csapatban vannak Heller Ágnessel, Vona Gáborral, Simicska Lajossal, Niedermüller Péterrel, Gulyás Mártonnal, Hargitay Miklóssal, Lendvay Ildikóval, Molnár Gyulával és Gyurcsány Ferenccel. Szépek vagytok!

Összeért a szélsőbal a szélsőjobbal. Kár ezt most már tagadni.