1956, a választóvonal

Most, hatvanegy év után is még mindig csak egy megemlékezés, egy ünnep a forradalom és a szabadságharc napja. A kormányzat hiába próbálja fontossá tenni az országban különböző emlékpontokkal (Terror Háza Múzeum, Hódmezővásárhelyi Emlékpont, Szanki Büszkeségpont stb.) a kommunista diktatúrák elleni küzdelmet, ha a hétköznapokon ötvenhat csak egy nap a többi közül.

A mai fiatalok jelentős része nem tartja fontosnak október 23-át, számukra nem érdekes az esemény, döntő többségük nem is tudja, mi történt ekkor, fogalmuk sincs, hogy az akkori korukbeliek, a pesti és budai srácok az életüket áldozták fel a szabadságért, a függetlenségért a megszálló szovjet hadsereggel szembeni harcban. Magyar szlenggel élve: nagy gáz, hogy a mai gimnazistáknak, tizennégy éven felülieknek fogalmuk sincs ennek a napnak a történelmi jelentőségéről, a magyar identitásra gyakorolt pozitív hatásáról. Alig látni fiatalokat manapság az 1956-tal foglalkozó filmeken, előadásokon, ünnepségeken. Dehát ők erről nem tehetnek.

Ki a felelős ezért? Egyértelműen kimondható, hogy a múlt bagatellizálásért, az ötvenhatos népfelkelés elhallgatásáért a szülők, az otthon, az iskolák és a történelemtanárok a felelősök, és azok a felnőttek, akik halkan és egyre erőteljesebben ellenforradalomról beszélnek.

Könyörgöm, ma már nincs kommunista diktatúra, nincs szovjet megszállás.

Nem kell ellenforradalmat hazudni és nem kell bizonygatni, hogy a népi demokrácia, a szocialista építő munka volt a jövő. Mindenki tudja, hogy nem jár börtön, kivégzés, megtorlás az igazság kimondásáért, mint a Rákosi és Kádár korszakokban, lehet szabadon beszélni a valóságról. De miért nem tesszük? Nincs megkötve senkinek a keze, nincs befogva senkinek a szája, sajtó- és szólásszabadság van, még ha az amerikai ügyvivő aggódik is a magyar demokráciáért.

A magyarság elementáris érdeke, hogy feltárja történelmét, dicső történelmét, hiszen kevés nép van, amelyik egyaránt dicsekedhet 1848-49-cel, 1956-tal, és egy olyan néppel, amelyik elsőként ejtett súlyos sebeket a Habsburg birodalmon, majd a monolitikus kommunista hatalmon, a szovjet birodalmon. Rossz az oktatásunk, nem jók a történelem tankönyveink, beijedősek, képzetlenek a tanáraink vagy egyszerűen sok a megtévesztett a történelem tanárok között?

Mi a baj, hogy még mindig nincs a helyén 1956 megítélése, tanítása. Hiába volt a rendszerváltás? A negyvenéves bolsevista diktatúra ennyire megfélemlítette az embereket? Vagy csak a magyar történelmi felfogás maradt meg marxistának?

Nemrégiben egy kiskunsági nagyközségben, Szankon jártam a fideszes polgármester meghívására. A művelődési házban a forradalomról, a pesti srácokról szóló élethű, kreatív dokumentum filmemet vetítettük, a Nem vallott, eltemetve címmel. Többnyire idősek ültek a padsorokban. A film végén percekig néma csendben ültek az emberek. Majd kitört a taps. A falu idős körzeti orvosa állt fel könnyes szemekkel és meghatódva szólalt meg: „…a múlt emlékei ismét rám törtek. De csak a lelkesítő napokra emlékezem, a vidék és a főváros összefogására, s arra a pár percnyi szabadságra” . Majd azzal folytatta, hogy hol vannak a település középiskolásai? A történelem tanárnő azzal magyarázta, hogy a családban még mindig félnek őszintén beszélni ötvenhatról. Közeli élményeik csak a nagyszülőknek lenne, de azok többnyire hallgatnak. Még élénken emlékeznek az erőszakos téesz beszervezésekre, az atrocitásokra. Meg aztán ő, mint történelem tanár nem akarta a diákoknak kötelezővé tenni a művelődési ház rendezvényét. Igaz, jelest igért annak, aki eljön a filmre. Ez sem számított. Egyébként is, a tantervben csak a második világháborúnál tartanak történelemből. A tananyagban pedig majd tavasszal érnek el az 1956-os forradalom és szabadságharchoz.

Mit lehet erre mondani? A történelemtankönyvek nem jól időzítenek? Jól tudjuk – mi idősebbek –, ami nem kötelező, azt nem is tanulják meg a gyerekek, se a verset, se a fontos memoritereket, s nem is végzik el a kiadott munkát. Az én gyerekeim máig nem tudnának úszni, síelni, sőt lovagolni, ha nem tettem volna kötelezővé a sportolást, ha nem vezettem volna rá őket, hogy aki sportol, az jobban tanul, aki rendszeresen mozog, annak jobban fog az agya.

Honnan is tudnák a diákok maguktól, hogy mit jelentenek számunkra szabadságharcaink.

A helyi polgármester fogalmazta meg helyesen. Szerinte a túlzott liberalizmus, a gyerekek akaratának szabadjára engedése, a szertelen önállóság vezetett el odáig, hogy homályba veszik a fontos cél, a felnőtté válás. A falu hiába rendezett gyönyörű templomaival, házaival, kertjeivel, parkjaival, utcáival, a sportteleppel, ha a fiatalok csak nehezen találnak rá arra, hogy ez mind az övéké. Reménykedjünk a jobbik énben.

Addig is, csináljunk már valamit! Ez nem mehet így tovább! Vegyük tudomásul, 1956 megítélése választóvonal. A forradalmat és szabadságharcot nem reformkommunisták harcolták végig a világ legnagyobb szárazföldi hadseregével, a szovjet katonasággal szemben, nem a kommunisták üldözték el a Rákosi-, Gerő-, Révai – féle despotákat, az idegen érdekeket képviselő bolsevista diktátorokat, hanem a pesti és budai srácok, a magyar munkásság és értelmiség, a magyar polgárság s parasztság vívta meg a harcát.

Ébredjünk már fel! Ne engedjük tovább, hogy történelmünket egyes történészek újra és újra átírják, meghamisítsák. S megpróbálják belénk verni, hogy merjünk kicsik lenni. Több mint ezer éves történelmünk nem erről szólt.

1956 megítélése választóvonal. Kádáréknak ellenforradalom volt, nekünk, a többségnek forradalom. Egy kis ország emelkedett népének világraszóló szabadságharcáról volt szó. S ezt bátran magunkénak vallhatjuk.