Hét perc

Nyár végén, évente egyszer Imre öcsém és a család találkozik Bécsben, a Grinzingben, ahol összeülünk egy heurigerben (borozó), isszuk a sturmot (murci), a zöld veltelinit és falatozzuk azokat a finomságokat, amelyeket a mellettünk ülő osztrákok kedvelnek: húskenyeret, sülteket, bécsi virslit, véres hurkát, olykor wiener schnitzelt krumplisalátával, káposztával és sajtokat. Ilyenkor emlékezünk édesapánkra, aki félig bécsi volt (édesanyja, a mi nagyanyánk egy nyolcgyerekes kocsigyártó lánya), és elénekeljük az ott gitározó, harmonikázó zenészekkel a Mei Muatterl war a Weanerin kezdetű dalt.

Az én anyám egy bécsi nő, ezért szeretem Bécset annyira…

Kicsit a monarchia hangulatát idézzük vissza, amikor szorosabb volt az osztrák-magyar barátság. Ám valami történt a múlt hét végi estén, mert a gitáros, aki velünk együtt énekelt a piros kockás abrosznál, amikor rájött, hogy magyarok vagyunk, még szélesebben mosolygott.

S elkezdett orbánozni, de egészen máshogy, mint mi azt itthon megszoktuk…

Elmondta, hogy mennyire remek ember Orbán Viktor, a magyar miniszterelnök, aki karakán, határozott és sokat köszönhet neki az osztrák nép is. Hogyan? – kérdeztük meglepetten, hiszen a magyar sajtóban mindig azt olvassuk, hogy a magyar szó hallatán a földre köpnek nyugaton. – Azért, mert kerítést épített a határnál és megakadályozta, hogy a migránsok százezrei Ausztriába és Németországba özönljenek. Bátor ember, aki szembe mert szállni az Európai Unió árulóival! – jegyezte meg újdonsült barátunk. Szó szót követett, pénzt nem akart elfogadni, de elénekelt nekünk jónéhány népszerű osztrák dalt, sőt, a végén magyarul is dalra fakadt, az Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék… népszerű nótával udvarolt minket körül. Búcsúzóul, még mielőtt átült volna egy másik asztalhoz azt mondta, die Ungarn sind gute, és kezünkbe nyomta névkártyáját, keressük őt máskor is. Ez volt rajta: Prof. Hans K. Singer karmester, zeneszerző, forgatókönyvíró, muzsikus.

Ilyen egyszerű az egész. Jót cselekedtünk. Nemcsak magunknak, de az európaiaknak is, és vannak sokan, akik ezt tudják.

Úgy védjük Európát, mint egykor, a végvári harcok idején a törökök ellen. Megnyugtató, hogy ezért szeretnek bennünket jónéhányan, talán egyre többen Ausztriában, és hiszem, hogy egész Európában is. Nemcsak a magyarokat gyűlölő, minket állandóan kritizálók hangja az erős, hanem egyre inkább erősödik az a hang, amely elismeréssel szól a magyar politikáról, a magyarokról.

Éppen emiatt tartom különösen visszataszítónak, hogy Orbán Viktor a korábbi gyakorlattal szemben (eddig kétszer húsz percben védhette meg Magyarországot, s válaszolhatott a vádakra) csak egyszer, mindössze hét percben szólalhat fel kedden az Európai Parlament magyarországi helyzetéről szóló vitájában. Az EP házbizottságának a rosszemlékű cenzúrát idéző döntése mögött felsejlik a magyar kormány legfőbb politikai ellenlábasának, Jean-Claude Junckernek az alakja, aki attól tart, hogy a média figyelme nem az ő szerdára tervezett beszédére összpontosulna, hanem Orbán Viktorra.

Ez az erőszakos cenzúra, ez a nagyhatalmi packázás, ez az alig leplezett gőg kísértetiesen emlékeztett az első világháborút lezáró béketárgyalásokra. A meghívott magyar küldöttség 1920. január 7-én érkezett Párizsba, gróf Apponyi Albert vezetésével, soraiban gróf Bethlen Istvánnal és gróf Teleki Pállal. A delegációt azonnal a Neuilly-ben lévő Château de Madrid nevű szállóba internálták, és ott háziőrizetben tartották, azaz valójában nem vehettek részt a konferencián. Csak 1920. január 16-án – a béketervezet végleges lezárása után – nyílt lehetőség arra, hogy a magyar küldöttség is előadhassa az álláspontját. Ekkor tartotta meg gróf Apponyi Albert a francia Külügyminisztérium földszinti dísztermében, a békekonferencia Legfelső Tanácsa előtt, híres „védőbeszédét”. Az ötnegyed órán keresztül tartó, remekül megszerkesztett, franciául és angolul előadott, majd olaszul is összefoglalt beszéd bravúros szónoki teljesítmény volt. Hallgatósága, amely már jóval korábban elhatározta Magyarország feldarabolását, bámulattal, de csekély megértéssel hallgatta a szónokot. Magyarország – függetlenül a békedelegáció erőfeszítésétől – azokat a határokat kapta, amelyeket a győztes hatalmak és a fülükbe duruzsoló szomszédos hiénák már megállapítottak számára.

Ennyit a nagyhatalmak állítólagos lovagiasságáról, ami a gyakorlatban nem más, mint gusztustalan kirekesztés és aljas erőszakosság.

Eddig úgy tudtuk, hogy az Európai Unió másról szól. Arról, hogy magunk mögött hagyjuk a 20. századot, amikor sorsunkról meg se kérdezett a négy nagyhatalom. Azt hittük, hogy a független és szuverén nemzetállamok közösségébe léptünk be, ahol a nagyhatalmak végre tiszteletben tartják a kisebb országok függetlenségét és szuverenitását. Úgy gondoltuk, hogy nincs több kettős mérce, nincs több örök bűnös Magyarország, nincs több kisantant. Nem is tévedhettünk volna nagyobbat.

Történelmünk során eddig sokszor megalkudtunk, sokat engedtünk. Igaz, kényszerből, a túlélésünk érdekében, mivel az erőfölény az ellenfeleink oldalán állt.

De ma másról van szó.

Béke van és békeidőben kötöttünk szerződést az Európai Unióval. Ezért nemcsak jogunk van nemzeti érdekeinket megvédeni, hanem kötelességünk is. Ma saját utcáinkon nem lehajtott fejjel járkálunk a megszálló katonák között. Szabadok vagyunk, és ez a szokatlan felállás láthatóan zavarja a parancskiadáshoz szokott hatalmakat.

De nemzeti érdekeink megvédése ma sem könnyebb, mint 1920-ban, Trianonban. Finomodtak a módszerek, de a presszió és a véreres szemekkel elüvöltött fenyegetések ugyanazok maradtak.

***

A „merjünk kicsik lenni” szlogenre felfűzött szocialista, balliberális politizálás nem jött be. Annak végeredménye az lenne, hogy végleg eltűnünk a térképről.

A magyarság genetikailag a küzdésre, az alkotásra, az államalkotásra, és sorsunk úgy hozta, hogy az újrateremtésre, a szabadságra, az önállóságra termett. Legyen nagy, hatalmas, erős, mint egykor, vagy legyen területileg kicsi – mindegy. Bármilyenek is voltunk történelmünk során, de szellemileg, kultúránkban, találékonyságban, felfedezéseinkben a magyar mindig ott volt, ott van Európa, sőt a világ élvonalában. Ezt ne feledjük!

Orbán Viktor miniszterelnök nem egy kis ország képviseletében lép fel ismét az Európai Parlament előtt, hanem egy több mint ezer éves keresztény kultúra, a mindig is Európa része Magyarország nevében tartja meg beszédét.

Az egyre világosabban látszik, hogy a francia elnök fel akarja robbantani a Néppártot, hogy saját politikai családot hozzon létre az európai parlamentben. Kannibalizálni akarja a belharcokban meggyengült jobboldalt és kirabolni a tehetetlen, népszerűtelen baloldalt.

Magyarán szét akarja verni az európai közösséget és el akarja árasztani a kontinenst afrikai, ázsiai, és arab bevándorlók millióival.

A mostani viták középpontjában levő Sargentini-jelentés egy rakás félreértésen alapul. Egyrészt lezárt ügyekről szól, másrészt hemzseg a pontatlanságoktól és a csúsztatásoktól. Sargentini többször is járt Magyarországon, de a kormánnyal nem kereste a kapcsolatot, és nem is beszél magyarul. Orbán Viktornak az eljárásról, ahogy Sargentini a jelentést készítette, az volt a véleménye, hogy nevetséges, ugyanis ez olyan, mintha ő elmenne Hollandiába és úgy írna a holland jogállamiságról jelentést, hogy nem beszél hollandul és nem is tájékozódik az ország belpolitikai folyamatairól. 

És nem árt megjegyezni, hogy Orbán Viktor nem csupán Magyarországot védi, hanem egész Európát, az egész keresztény Európát. A hét perces időkeret pedig, amit a magyar álláspont kifejtésére biztosítanak az egész koncepciós eljárás során, az pofátlan, megalázó és arcpirító, de a mai európai establishment és az NGO-kba szervezett liberálkommunista világforradalmi erők által mozgatott uniós bürokrácia szerint egyelőre mindössze hét percet ér Európa.

Már csak arra nem tudom a választ, hogy miért és meddig tűri ezt Európa népe?